Watzlawick boldogtalansági utasításai kezdőknek és haladóknak

Egy kis vendégszöveget másolok be ide azoknak, akik nem elég boldogtalanok, éppen ezért hasznos tanácsokra lelhetnek Watzlawick kis kötetében:

"Mindezzel együtt: a 'szerelem és fokhagyma' témájának az imént számba vett változatai voltaképp ártatlan csetepaték csupán ama robbanóerőhöz képest, mely a spontán viselkedésre serkentő - oly megtévesztően ártatlan - felszólításban szunnyad.

Az emberi kommunikáció struktúrájába beépíthető minden gubanc, buktató és csapda közül bizonyára az úgynevezett 'légy spontán' paradoxon a legelterjedtebb. Itt azután valóban szobatiszta, a formális logika minden követelményének megfelelő paradoxonról van szó.
A logikai Olümposz kristálytiszta csarnokaiban a kényszer és spontaneitás (tehát minden, ami külső befolyástól mentesen, szabadon, önnön bensőnkből fakad) összeegyeztethetetlen. Valamit parancsra spontán módon tenni ugyanolyan képtelenség, mint előre megfontolt szándékkal elfelejteni valamit, vagy szándékosan mélyebben aludni. Az ember vagy spontánul cselekszik, tehát saját szabad belátása szerint, vagy utasítást követ, és akkor tevékenysége már nem spontán. A tiszta logika alapján a kettő egyidejűleg nem megvalósítható.
De mit törődünk mi a logikával? Ahogyan leírhatom azt: 'Légy spontán!', ugyanúgy mondhatom is - logika ide vagy oda; a papír és a hanghullámok türelmesek. A közlés befogadója már nyilván kevésbé. Hisz ő most mit tehet?
Ha az olvasó ismeri John Fowles regényét, A lepkegyűjtőt, amúgy is tudja már, mire akarok kilyukadni. Ez a gyűjtő olyan fiatalember, akinek a szenvedélye kezdetben a lepkékre korlátozódik, akiknek szépségét teljes nyugalomban, újra meg újra megcsodálhatja. Hiszen feltűzték őket gombostűre, és már nem tudnak elrepülni. A baj csak akkor kezdődik, amikor beleszeret a diáklányba, Mirandába és - teljesen a 'csak így tovább' recept szellemében (lásd: a 14. és köv.old.) - ugyanazt a technikát alkalmazza. Minthogy a fiatalember nem volt különösen jóképű, és egyébként sem tartott sokat önmagáról, feltételezte, hogy Miranda nem fogja önként őt választani. Ezért elrabolta a leányt, és gombostűk helyett egy egyszerű falusi házban tartotta fogva. A puszta kényszertől azt remélte és várta, hogy (egyre elviselhetetlenebb) fogságában Miranda végül is majd csak szerelemre gyullad. Csak lassanként ébredt tudatára a 'Légy spontán!' paradoxon könyörtelen, kiúttalan tragikumának - éppen azt tette vele lehetetlenné, amit el akart érni.
Hajánál fogva előráncigált példa? Túl 'irodalmi'?
Tessék, íme egy sokkal mindennapibb helyzet, amelynek megteremtéséhez semmilyen rendkívüli különcségre sincs szükség.
Az agyoncsépelt mintapélda: az anya, aki fiacskájától azt kívánja, hogy házi feladatát ne csak kötelességből készítse el, hanem még szívesen is. Amint az olvasó látja, ebben az esetben a puritanizmus már említett definíciója a visszájára fordul. Ott arról volt szó: kötelességed, hogy ne élvezz; most viszont a kötelességedet kell élvezned.
Tehát: mit lehet itt tenni? - kérdeztem már az imént is, merőben szónokian, hiszen nincsen kiút. Mit tehet az az asszony, akinek férje nemcsak azt követeli meg, hogy testét bármikor rendelkezésére bocsássa, hanem, hogy ezt minden alakalommal élvezze is? Mit tehetnénk, ha annak az imént említett kisfiúnak a bőrében lennénk, akinek szívesen kell a házi feladatát elkészítenie? Feltételeznénk, hogy vagy velünk van baj, vagy a világgal. Mivel a 'világgal' való összeütközéseinkben általában a rövidebbet húzzuk, nem marad más hátra, nem marad más hátra mint hogy önmagunkban keressük a hibát. Ugye nem hangzik túl meggyőzően? Semmi aggodalom, az Ön kétségei könnyen eloszlathatóak.
Képzelje csak el, hogy olyan családba születik, ahol - bármilyen okból is - kötelező a vidámság. Pontosabban olyan családba, amelyben a szülők alapelve: a gyermeknapfényes derűje a szülői siker legékesebb bizonyítéka. S aztán merjen csak egyszer is rosszkedvű, kimerült lenni, félni a tornaórától, a fogorvostól, a sötétségtől, vagy mondjuk, ne legyen kedve cserkésznek lenni. A kedves szülők szerint nem egyszerű, múló hangulatról, fáradságról, tipikus gyermeki szorongásról vagy hasonlóról van szó, hanem szavak nélküli, ám annál hangosabb vádról - a szülők pedagógiai alkalmatlansága ellen. A szülők pedig azzal fognak védekezni, hogy felsorolják, mi mindent tettek, milyen áldozatot hoztak Önért és mennyire nincsen joga, de oka sem arra, hogy ne legyen vidám.
Nem kevés szülő ezt olyan tökélyre viszi, hogy például azt mondja gyermekének: 'Most eridj a szobádba, és addig ki ne gyere nekem, amíg nem vagy újból jókedvű!' Ezzel rendkívül elegánsan - hisz közvetett módon - világosan kifejezésre juttatták: némi jóakarattal és csekély erőfeszítéssel a gyerek képes lenne rossz hangulatát jóra átprogramozni és a megfelelő arcizmok beidegzésével azt a mosolyt létrehozni, amely újból feljogosítaná őt, hogy mint 'jó ember' a 'jó emberek között' tartózkodhasson.
Ez az egyszerű taktika, melynek segítségével elválaszthatatlanul kotyvasztható egybe (akár fokhagyma a szerelemmel) a szomorúság és a morális kisebbrendűség - de mindenekelőtt a hálátlanság -, rendkívüli jelentőséggel bír témánk szempontjából. Rendkívül alkalmas ugyanis arra, hogy a másikban mély bűntudatot ébresszen, s a bűntudatról aztán Ön kijelentheti: nem érezhetné partnere, ha jobb ember lenne. Ha a megátalkodott mindezek tetejébe még arra vetemedne, hogy kérdezze, hogyan lehet a tőle elvárt módon úrrá az érzésein, jusson eszébe a már említett válasz, miszerint a jó ember ezt magától is tudja, és nincs szüksége kérdezősködésre. (Eközben ne feledje szemöldökét felhúzni és szomorú arcot vágni.)
Aki sikeresen túljutott ezen a kiképzésen, áttérhet depresszióinak önálló előállítására. Viszont ilyen szempontból edzetlen emberekben bűntudatot kelteni hiábavaló erőfeszítés. Ezek az alakok ugyanis azok a vastagbőrűek, akik épp olyan jól ismerik az érzelmi ingadozást, mint a szomorúság-szakértők, de azt vallják, hogy az alkalomszerű szomorúság a mindennapi élet elkerülhetetlen tartozéka, támad, aztán elmúlik, ki tudja, hogyan. És ha ma este nem is, akkor hát holnap reggelre újra eltűnik. Nem, ami a depressziót az effajta szomorúságtól megkülönbözteti, az a képesség, hogy az ember önállóan alkalmazza, amit gyerekkorában beléneveltek, vagyis szemére hányja önmagának: sem oka, sem joga nincsen a szomorúságra. Ennek garantált következménye a depresszió elmélyülése és tartósodása. Hasonló siker kecsegtet továbbá mindenkit, aki a józan ész hangjára és saját szívének sugallatára hallgatva, az illető lelkére beszél, igyekszik őt felvidítani és arra biztatni, hogy szedje össze magát. Ily módon ugyanis az áldozat a depresszióban nemcsak a maga meghatározó szerepét töltötte be, hanem kétszeresen is bűnösnek érezheti magát; egyrészt attól, hogy nem osztozik a többiek rózsaszínűen optimista világnézetében, másrészt amiért azok jószándékának ilyen keserves csalódást okoz.
Már Hamlet is teljesen tisztában volt a kínos különbséggel a melankóliás világképe meg a környezetéé között, és ragyogóan értett ahhoz is, hogy azt saját céljaira hasznosítsa.
'...Én egy idő óta (bár nem tudom, miért) elvesztettem minden kedvemet s felhagytam minden szokott gyakorlatimmal; és igazán oly nehéz hangulatba estem, hogy ez a gyönyörű alkotmány, a föld, nekem csak egy kopár hegyfok; ez a dicső mennyezet, a lég, ez a felettes függő kiterjedt erősség, az arany tüzekkel kirakott felséges boltozat, no lássátok, mindez előttem nem egyéb, mint undok és dögletes párák összeverődése. S mily remekmű az ember! Mily nemes az értelme! Mily határtalanok tehetségei! Alakja, mozdulatai mily kifejező és bámulatos! Működésre mily hasonló angyalhoz! belátásra mily hasonló egy istenséghez! a világ ékessége! az élő állatok mintaképe! És mégis, mi nekem ez a csipetnyi por? Én nem gyönyörködöm az emberben. ...'
Az, hogy a 'légy boldog' paradoxont az ember saját maga követeli-e magától, vagy mások írják elő a számára, nem bír különösebb jelentőséggel. Azonkívül egyike csupán a 'légy spontán!' című alaptéma számos variációjának.
Amint már láttuk, gyakorlatilag minden spontán magatartás nyersanyagul szolgálhat a kivédhetetlen csapdák készítéséhez: a spontán emlékezés vagy felejtés következménye; a vágy egy ajándék iránt és a csalódottság, ha azt 'csak' azért kapjuk meg, mert hangot adunk kívánságunknak; a próbálkozás, hogy erekciót vagy orgazmust akaratlagos erőfeszítéssel hozzunk létre, s amely éppen az elérni kívánt célt teszi lehetetlenné; a kísérlet arra, hogy elaludjunk, mert mindenáron el akarunk aludni, vagy annak követelése, hogy erkölcsi kötelezettségből szeressenek bennünket, s amely aztán óhatatlanul megakadályozza, hogy szerethessenek."
[in: Paul Watzlawick - A helyzet reménytelen, de nem súlyos, 65-72 o., Helikon Kiadó, 1989, nyomtatott kiemelések tőlem, D.J.]

Egy újabb dilemmatikus (élet)helyzet

Egyszer valaki dilemmázott:

"Mindenre nem marad időd.
Vagy magyar vagy, vagy olvasol." [Imádnivaló észjárás.]

Mai aforizmám

Valahol a neten:

"But there's big difference between informed skepticism and stubborn denial. If the price of not accepting something is the increased likelihood of disaster, then you're not longer being skeptical, you're being foolish."

Életciklus avagy a Samsara

A keresztfiam egyre jobban összeszövi a kommunikációját, magyarán beszél egészségesen és kreatívan. A szavainkkal fogjuk meg a világot, legalábbis sokszor ebben reménykedünk.

De mi van akkor ha meditálni is kellene olykor, szavak nélkül? Azaz a szavak erejét megkérdőjelezni, elmerülni egy teljesen más dimenzióban, ahol a "fogalmiság" nem a verbális struktúrákban jelenik meg, azaz nem a nyelvben vagy a beszédben, sőt nem is fogalmiságról kell ilyenkor beszélnünk.
Hát akkor miről?
Célok?
Út?
Álmok?
Megvalósítás?
A Samsara (Pan Nalin - 2001) c.alkotás erre keresi önkéntelenül a gyógyírt vagy valamilyen megoldást. A főkarakter elindul egy irányba, azaz a szerzetesi létmód megismerésébe, Tashi ekként keresi a válaszokat.
Szerzetesként.
Mesés elemekkel elegyítve: három év, három hónap, három hét, és három nap a kijelölt meditációs ideje egy barlangkolostorban. (Semmi Pláton-féle barlanghasonlat, noha analógiákat ha nagyon erőltetnénk találhatnánk.)

Feladat számunkra:
Megkérdőjelezni kell egy sereg jelenséget az életünkben, avagy éppen ellenkezőleg belevetni magunkat a káprázat világába (lásd a "maya" fogalmát)?
Aszkétának lenni vagy hedonistának?
Van-e értelme még mindig az "aranyközépút" fogalmát szajkózni folyton-folyvást? Ha ekként igyekszek teremteni egyensúlyt netán, a nekem szánt vágyak közötti megoszlásban.

Megjelenik az asszony a színen, a nő, a nőstény.
Megremeg szegény szíve szerzetesünknek. Beleroskad. Katarzis keríti hatalmába.
Mellesleg mindkét női karakter gyönyörű és idilli, szavak hiábavalósága. Azaz Christy Chung által alakított Pema maga a megtestesült önzetlenség, az odaadás tökéletes női szobra (ez most félresikerült kép egy kissé). Sujata (Naalesha BeVora) a fiatal kihívás.
Megjelenik. Elsöpör. Kívántat.

A film átütő ereje számomra a buddhizmus emberi arcának a megmutatásában, a felelevenítésében rejlik. Nem dolgozik olyan "dogmatikus bemutatással", ami az általában vett kultúrantropológiai irányzatoknak a névjegye, éppen ellenkezőleg: mintegy meginvitálja az emberi hibákat a humánus egzisztenciába, a mindennapos élet ficamait a létmódunk velejáróinak tartja, fricskát vet a kultúra inkvizítorainak, akik értelmezéseikben az ún. "totális megvalósulást" keresik.
(By the way - who cares?)

A képernyőn nevető szerzeteseket láthatunk, akik nem megfeszülve igyekeznek lemondani a világot képviselő élvezetekről.
Pan Nalin? Első filmes nálam, eddig még nem ismertem munkáit, de képisége némileg Tarsem Singh (The Fall, The Cell) munkáit juttatják eszembe.
Főleg a monumentális díszlet munkálkodik a háttérben, mely a Himalája szent vidékét képviseli, de ami valójában "előtér" is egyszerre, azaz "keretes hely".
Ladakh - "Little Tibet".

Lehetőség

Alejandro érezte amint átjárja egy jeges áradat. Nézte a képet, amelyen egy női alak volt kivehető, elmélázva figyelgette a kék tengert a távoli horizonton. A horizontjának a szintje jó távol esett, ahogyan általában a tenger szintje mindig a horizonton ér véget. (Ezért történik meg az, hogy ez a vonal, a horizont egyféle jelkép is egyben, az élet „csodálatos” szinten lebegése, egyféle cél, útirány és mindenféle hasonló képzet.)
De Alejandro ezt nem tüntette ki jobban figyelmével. Csak arra gondolt, hogy ez a jelkép, a figyelő női alak mennyire lefoglalja figyelmét, és arra próbál összpontosítani, hogy kitalálja a nő gondolatait. A képen a nő háttal állt neki (hogyan is lehetett volna másképpen), szép íves gerince finoman és kecsesen ékelődött bele a melltartója és fehérneműje közötti különleges terepbe. Ez a terep elszíneződött időnként, máskor meg kivehető volt az a napbarnítottság, amit a tengerparti nap szokott rápirítani a gyöngébb nemre, akkor amikor elhatározzák, hogy eljött a nyár és ideje egy kissé lesülni.
A lesütöttséget nem értékelte régebben Alejandro, csak a tejszínes valóságot, ezt a különös ábrándot, amit az északibb nők képviseltek, ott ahol mindenkinek kevesebb fény és napsütés a jussa.
Csak a jelenkor vigyázó szeme az ami megláttatta benne azt a lehetőséget, hogy a nők bőrének a fényessége, a napbarnítottság, valami különleges ínyencséggel is kecsegtethet.
Alejandrot ezt egy kissé felrázta magányából, és elgondolkodott a lehetőségeken, hogy ez minden jóval is kecsegtethet a jövőben. Sok jóval, no meg bőséggel.
A bőr felületei, a pórusok, a fény ki– és megsiklása, mind azt serkentették benne, azt a tudatot, hogy a felület nagyon fontos, nem számít semmi sem többé, és a reklámok is amelyeket naphosszat falt, csak erősítették benne ezt a tudatot.
Aztán hirtelen a tengerparti homokra vetődött a szeme. A millió porszem garmadája egy pillanatra kizökkentette az erotikus varázsból, ami kezdett eluralkodni fölötte, és a homok asszociációjából az élet rövidsége és illékonysága, meg nem utolsósorban pedig sodrása és ekképpen pedig varázsa jutott az eszébe. Hirtelen megugrottak gondolatai, egy távoli morajlás beteges hangjai is kezdtek begyurakodni elméjébe, és úgy fontoskodtak ezek a gondolatok, mintha utolsó perceiket élnék már.
A minden változik gondolata is tetszett már ezek után. Nem mondható el, hogy különösebb eksztázis kerítette hatalmába akkor, amikor ezt a női alakot megpillantotta, ahogy a tenger végtelenjét szemléli ő is, körülötte a finom és sikamlós homokkal.
A homok egy adott pillanatban felpörgött, a szél belekapaszkodott, ennek következtében a homokszemcsék kezdtek táncot lejteni, egy képzeletbeli muzsikára. Alejandro ezt nagyon különösnek tartotta, hiszen egy kép előtt állt. És ezt nagyon biztosan „meg tudta védeni”, ezt az állítását.
De a homok nem adta meg magát, és egyre nagyobb káoszt teremtett az illuzórikus világban, a képi megformázottságban, mintha mindenféle fizikai törvényszerűséget figyelmen kívül hagyott volna.
Nem hagyta magát a homok, már eluralkodott képi elemként kezdte kezelni a környezetét, a női alak is mintha kevésbé látszott volna már.
Csak ekkor vette észre, hogy egy pálma levelei is belógnak a keretbe. Eddig nem is tűnt fel neki a vegetáció, pedig csak jobban meg kellett volna figyelnie.
Most már Alejandrot is elkapta az eksztázis. Örült minden apró felfedezésnek, minden kis jelnek, minden kis aprócska jelenségnek, amely a kép addigi jól megformázottságát megbontotta. Már nem érdekelte, hogy a női alakkal mi lesz, mi lesz eljövendő sorsával, hadd legyen vele ami éppen történhetne, hiszen semmilyen személyes viszony nem fűzte már össze őket. A tenger magasztossága (ami már egy kissé elvesztette a fenségességét) továbbá is ott volt a képen, mintegy kimerevedett, mintha valamit szeretett volna ezzel mondani. Valami bárgyút, valami biztatót. De ahogyan ez lenni szokott nem mondott semmit, sőt mintha megmerevedett volna az eredeti állásában, abban a nyugalmában, ahogyan a silányabb kivitelezésű képeken lehet ezt felismerni. Mert ekkor a tenger tényleg nyugalomban van, és ez nem az igazi arca, nem az amely háborog, vagy jobb esetben mormol valamit a szemlélőnek.

Archívumban kotorászni egy motorosért

A Che mítosz

Én úgy látom, ma 2006.aug.1-én, hogy kár azért a gőzért amit a Che mítosznak az újrakeltése felébreszt az emberekben. Persze mindenki megnyugtathatja a lelkiismeretét azzal, hogy ő bezzeg protestált. Annak idején mi is a béke mellett tettük le a voksot, amikor a középiskolában nagy hippik voltunk, és úgy gondoltuk, hogy a trapéznadrág mindenképpen megteszi majd azt a szolgálatot, amit elvártunk tőle.

A Che féle mítoszok begerjesztése nem nagy ügy, a mechanizmus lényegét tekintve. Hiszen:

1. A jelenkori (értsd modernkori, de nem feltétlenül posztmodern:)) viszonyok rendeződése legalábbis történelmi és gazdasági szempontból úgy polarizálódik, amely a tőke és a gazdaság szűrőjén próbálja megláttatni a lényeget

2. Nos, aki manapság szegény, nem tud egyből szimpatizálni a Bill Gates féle magánvállakozásokkal (amelyekkel nincsen is olyan nagy gond, hiszen állítólag karitatív tevékenységeket is folytat:)), annak csakis az olyan forradalmár archetípusok maradnak meg a fejében - mint menekülés és kiút és szabadságillúzió-, amelyek a Che Guevara figuráját helyezik előtérbe. Ezt nevezhetnénk annak az egyszerű mechanizmusnak, amelyet a magyar folklór és kultúra a Rózsa Sándor jelenségként tart számon, és amelynek a szociálpszichológiai értékmutatója azt rögzíti, hogy "milyen derék ember is volt ez a Rózsa Sándor" mert ettől elvett, és odaadta a másiknak, a szegényebbnek történetesen.

3. Ebben a megközelítésben kell látni a Che jelenséget, hiszen azt a begerjesztett mítoszt, amit ő kavart fel maga után az Egy motoros naplójával és a belőle elkészített filmmel nem csak ő tartja fent, hiszen a "népi ajak", az "elnyomott tömegek", a "meggebbedt néprétegek" mind ezt érzik, és amikor arról van szó, hogy ki kell fizessék a napi számlájukat, akkor már csak ilyen történelmi archetípusokra jut idejük.

4. Ha már itt járunk, akkor megjegyezhető, hogy nem lehet elmondani miért is nem akarnak a szegényebbek egyféle történelmi-szociológiai-gazdasági-tőkeapparátus diskurzust folytatni (vagy bármilyen hasonló "komolyabb" diskurzusba belekeveredni), hiszen valószínűnek látszik azért, mert nincsen idejük. Tehát a dolognak több éle van. Egyrészt a Che még mindig erőben van, hiszen imádkoznak hozzá Havannától, Limán keresztül el egészen Maniláig, azok akik éppen nem valamilyen bankszámlájukat egyengetik, illetve valamilyen magánvállalkozást próbálnak beindítani. És nem kell senki sem legyen profi statisztikus, hogy meglássa azt, hányan élnek globálisan a létminimum alatt. Persze erre azt lehet mondani, hogy a "kevésből is meg lehet élni", de azt mindig azok mondják, akiknek a “disznajuk már elég kövér”. Ha valaki úgy érezné, hogy most hirtelen valamilyen baloldali verejtékezés kezdett erőt venni rajtam, akkor az nagyon téved, mert hálistennek már egypár éve levetettem magamról azt a baloldali illúziót, amit általában az emberek baloldaliságnak hívnak.

5. Mert ki a baloldali? - kérdezhetnénk, és máris nagyon bajban lennénk, hiszen a jelenkori viszonyokban ennek már nincsen nagy jelentősége. A baloldali mítoszok vagy illúziók azt próbálták regisztrálni több kevesebb sikerességgel, hogy a tőkerepertoáros élet majd megszűnik, és kiegyenlítődések fognak létrejönni. Azaz valamilyen értelemben pontosan a tőkének a kibukása fog létrejönni. De nem így történt. A történelem valamiféleképpen pontosan rácáfolt erre, hiszen sikeresen visszahozta a tőke hatalmát Kelet Európában a 90-es évek elején, és a hatalmas hurráoptimizmus ezt nagyon jó néven vette. Beindultak azok a látszat magánvállalkozások, amelyek a felszínen a magángazdálkodás illúzióját kezdték kelteni. Mindenki elhitte, hogy valami új fog kezdődni, addig a pontig, ameddig bebizonyosodott, hogy egy elég jól pontra tett érdekszféra tartja kezében a tőkelehetőségeket (jobb terminológia híján mondom ezt), és aztán kezdett derengeni, hogy a kisebbek megint lemaradnak. Hiszen csak névlegesen és a felszínen beszélhetünk lojális versenylehetőségekről (ebben a megközelítésben beszélnek erről!), mert a kártyák leosztása már majdnem az elején eldőlt. Ahogyan az utóbbi időben kezdett kiderülni, már Romániában is ez volt az ún. Forradalom után, amikor a nép megdöntötte a hatalmat, a rezsimet, a Gonosz Birodalmát. És máris elérünk egy nevetségesen egyszerű helyzethez, hiszen az a mondatrész, amely azt jelöli, hogy a “nép megdöntötte a hatalmat” nem bír relevanciával. Mert egyrészt nem a nép döntötte meg a hatalmat, hanem egy jól összeszőtt érdekvállalkozás, amelynek a koordinálása nagyon is racionális elgondolásokat mutat. Az a racionális elgondolás a tőke érdekének a képében jelentkezett, és úgy mutatta ki foga fehérjét, hogy pl Romániában már egyáltalán nem beszélhettünk gazdaságról abban az időben, éppen ezért valamit tenni kellett. Hogy véletlenül egybeesett a tőkeérdekeltség a nép érdekével (vagy ahogyan a Vezér mondta a lakosság…), az csak jól jött mert így együttes erővel meg tudták oldani az éppen aktuális problémájukat. És ez megint nevetséges. Mert mi a nép érdeke, és miért éppen véletlenül esik egybe a két momentum?

6. A nép érdeke egy nyelvi szofizma, egy álkérdés, amit a modern történelem a Francia Forradalom óta kezdett használni, és saját beállításban jogosan. De ezt csak a történelmi diskurzus megkövesedett jellege tudta így beállítani, hiszen valójában a nép szerves egysége már nem jön létre az atomizálódott közösségekben, amelyek mégis egy organikus társadalom képét próbálják sugallni.

7. Ugyan elmondhatjuk, hogy a történelem a széles adattárával egészen szépen kinyítja az elménket, azzal, hogy bemutatja azt, hogy mi történt a múltban, meg a legtávolabbi időkben. És ebben a szerepünkben tetszeleghetünk magunk előtt, hogy mennyire műveltek vagyunk, mennyire átlátjuk a dolgok rendjét és rendeltetését, hogy kezünkben az igazság. De az Igazság más kezében van, és lehet, hogy csak az istenek erénye. Mert ameddig ember van a földön, addig csak reménykedhet, hogy egyszer majd ennek az Igazságnak a birtokába kerül, és majd jól elmondja a többieknek, hogy mit is kell csináljanak a többiek. Hogyan gondolkodjanak, hogyan viselkedjenek, merre hajoljanak, kinek dolgozzanak ésatöbbi.

8. Természetesen az Igazság modernkori felfogása relativizálódott, éppen abban az értelemben, hogy megengedetté vált a tolerancia fogalma, és ennek a következménye abban a kompromisszumos helyzetben csúcsosodott ki, amely azt mondta, hogy mindenkinek a véleménye egyenértékű, és majd egy valamilyen kritérium eldönti a vélemények érvényességét. Ez a Valabilitási elv aztán a hasznosság zászlóvivőjévé nőtte ki magát, azzal, hogy mégis az látszott a leginkább valószínűnek, hogy a Pénz legyen minden dolgok bírája (és lehet, hogy minden dolgok vége is, de nem biztos - lásd Derrida Kant recepcióját), mert nagyon semlegesnek néz ki, és arcátlannak, és ekképpen az emberi tökéletlenséget kiküszöbölhetőnek nézhetjük. De egyről mégsem feledkezhetünk meg ti., hogy a pénz mégis egy hamis bálvány, ideig óráig megoldhatja a problémáinkat, de végső kérdésekben nem segít igazán.

9. Tehát az Igazságért nem érdemes harcolni mondhatná valaki, ha mindezeket végiggondolja, hiszen ebben a földi életben nem tudunk úgysem zöld ágra vergődni. Mindenki elmondhatja a véleményét, hiszen a demokrácia játéka éppen erről szól, vagyis arról, hogy szabadon alkothat véleményt bármiről, és a megfelelő fórumokon és agorákon ennek a véleményének hangot adhat. De hogy valaki végső bírája legyen mindannak ami itt történik, nehezen vállalkozhat.

10. Az igaz, hogy a hatalom játéka - és a történelem ezt is megmutatja - pontosan kitermeli a megfelelő királyokat és vezető kasztokat (most elsősorban szimbolikus értelemben használom, de lehetne konkrétabb értelemben is), és ezek a vezető rétegek úgy érzik, hogy ők legitimációs szerződésben állnak a mindenkori élettel. Ezt bárki gyorsan beláthatja, ha arra gondol, hogy pl a történelem hajnalán, vagy a különböző esetekben mi az ami egy akármilyen hatalomra törekvőt segít és legitimálja abban, hogy kinevezze, esetleg kineveztesse magát. Az egyik megközelítés az Isteni Akaratok Földi Helytartójaiként értelmezi ezeket az embereket, akik úgymond megérezték az Isteni Üzenetet, és ezt mindenképpen a gyakorlatba kell ültessék. Hiszen ők jóval hamarabb értesülnek az isteni tervről, hogy mit és hogyan kell majd csinálni a földi életben.

11. A gyengébbje pedig, ha nem akar alulmaradni - és konkrétabb esetekben veszteni, vagy akár meghalni - nem tehet egyebet, minthogy elismerje ezeknek a hatalmaknak a legitim jellegét. És így köttetik meg az uralkodó-alattvaló szerződés.

12. A történelem azt is bizonyítja ugyanakkor, hogy ezeket a szerződéseket újra lehet bírálni, felül lehet vizsgálni. Mindazok a mozgalmak, amelyek - és egyelőre csak a modernkori eseményekre szorítkozzunk - úgy látták, hogy a szerződés nincsen érvényben (avagy a nép érdekét nem szolgálja…), azt látták jónak ha megdöntik ezeket a hatalmakat, és újabbakat instaurálnak helyette. Elég ha csak a Második Világháború utáni eseményeket nézzük, beleértve ezekbe az afrikai törzsi polgárháborúkat (amelyeknek most sincsen vége), a kelet-európai változásokat a 90-es évek elején, mindenféle újragyarmatosító kezdeményezést és vállalkozást az EÁ részéről kezdve a vietnami, a kambodzsai és mindenféle más háborúval folytatólag. (Kérdés: a jelen események vajon melyik kategóriába tartoznak - újragyarmatosító háborúk-e avagy tényleg az ottani nép érdekét hivatottak szolgálni? Már megint a nép érdeke, mintha valaki szüntelenül papolna a semmiről…)

13. Az újragyarmatosító háborúk koncepciója is enyhén elvetélt gondolat, mert a nagy gyarmattartók- a brit, a portugál, a spanyol, a német, a holland - egy kissé átalakultak. Ők elvesztették a földrajzi elhelyezkedésüket, de valamilyen más területen nyertek mégis valamit, nevezetesen a vállalkozási stratégiáikban, és így azok a gazdasági vállalkozások amelyek elterjedtek egészen a Távol Keletig, mind ezt mutatják. És senki sem szólhat bele, hogy pl egy német vállalkozó milyen maláj lakosságot foglalkoztasson az ottani gazdasági mechanizmusában, hiszen ténylegesen az ő pénzéről van szó, és azt tesz vele, amit éppen jónak lát.

14. Amikor arról beszélünk, hogy Che mítosza feléledőben, akkor mindezeket a mozzanatokat nem kell figyelmen kívül hagynunk, és akkor még nem is beszéltünk a pszichológiai vetületekről. Arról, hogy pl egy kamasz hogyan azonosul egy modernkori bálvánnyal, eszményképpel. Arról, hogy ő majd mihez fog kezdeni ezzel az előképpel, mit lát benne, mennyire tartja reálisnak azt, hogy ténylegesen köze van az illetőhöz.

15. Az emberi alaphelyzetekben mégis az tűnik valószínűnek, hogy valakivel mégis kell azonosuljon az egyén, ha valamit szeretne elérni. Ha valakinek a Vállalkozó Archéja nem tűnik szimpatikusnak, akkor a Harcos Alakját próbálja majd utánozni. Hiszen a mimézis elkerülhetetlen. Egyelőre.

16. Meg kell tanulni eredetinek lenni. És ez nagyon nehéznek látszik.

Reggeli ébredéskor emelkedjünk

Gyönyörű ellenpropaganda. Vagy a propaganda ellen. Vagy valakik ellen. Vagy egyáltalán. :)

Amikor a szó hordereje is kiürül

Azzal a veszéllyel ami ilyenkor egy szöveg keletkezésének szintjén velejár, ti. nem tetszik majd másoknak, mert nem olyan az íze, mert az ínyünk sem egyforma, szóval az ízlésvilág elkülönböződése valami elképesztő; vannak olyan akadémikusok, akik még a szubkultúra szintjét sem érik föl, nemhogy kortárs zenéről kezdjünk nekik beszélni, netán valamilyen becketti állapotról, no meg a shakespeare-i szituáció sem megy már annyira - persze ez is sztereotípia - , nincsenek már frappáns idézetek sem, tehát akik valamennyire még tollnokoknak képzelik magukat, legyenek bár amatőrök, azokban még talán van valamilyen igény a szellemi megnyilvánulásra, valamit még szeretnének felmutatni.
Nem és nem.
A szellemi diszkrimináció kora érkezett el tisztelt felebarátok.
Az a legnagyobb szégyen ebben a világban ha valaki mer másképpen élni illetve gondolkodni, netán érezni.
Nem tetszik a legújabb Dove reklám? (Netán valamilyen bajod van a Dove által kampányolt duci nőket promováló hullámmal?) Biztosan ízlésficamod van, ha azt veszed észre, hogy mi - akik bezzeg az igazak vagyunk és a hamisítatlanok, és ezt sosem vontuk kétségbe miszerint nem így lenne - , tehát ha rólunk azt látod, hogy egy esetlen reklámon csámcsogunk, annak esztétikáját cincáljuk szét millió apró darabra (ugyanakkor nem tudjuk honnan ered az aisthetikos szó), szóval drága utasunk szállj ki ebből a világból neked már nincsen régóta errefelé helyed.

Nincsen valamilyen művészi megnyilvánulásnak marketing-ereje? "Miért nem szervezel be magadnak menedzsert?" - hangzik a merész kérdés a be-nem-avatottak részéről. Tényleg miért nem lehet találni egy olyan valakit, aki leszervezi a művész fellépéseit, és neki már csak a saját dolgaival kell csak törődnie, már csak a saját ún.termelésén kell törnie magát (termelés - lásd divatszociológia)? A be-nem-avatás a modernitás átka. A tömegtermelés megjelenik a kultúrában, ez a tévé által sugárzott műsorok igénytelenségét irtózatos erővel táplálja és újragenerálja (lásd kulturális redundancia fogalmát).

Tehát akkor már mi van megint?
Az van, hogy olykor az az érzésünk minden szó elveszett. Valamerre. Valamilyen irányba.

Richard Linklater - Waking Life

"The reason why I refuse to take existentialism as just another French fashion or historical curiosity is that I think it has something very important to offer us for the new century. I'm afraid we're losing the real virtues of living life passionately, sense of taking responsibility for who you are, the ability to make something of yourself and feeling good about life. Existentialism is often discussed as if it's a philosophy of despair. But I think the truth is just the opposite. Sartre once interviewed said he never really felt a day of despair in his life. But one thing that comes out from reading these guys is not a sense of anguish about life so much as a real kind of exuberance of feeling on top of it. It's like your life is yours to create. I've read the postmodernists with some interest, even admiration. But when I read them, I always have this awful nagging feeling that something absolutely essential is getting left out. The more that you talk about a person as a social construction or as a confluence of forces or as fragmented or marginalized, what you do is you open up a whole new world of excuses. And when Sartre talks about responsibility, he's not talking about something abstract. He's not talking about the kind of self or soul that theologians would argue about. It's something very concrete. It's you and me talking. Making decisions. Doing things and taking the consequences. It might be true that there are six billion people in the world and counting. Nevertheless, what you do makes a difference. It makes a difference, first of all, in material terms. Makes a difference to other people and it sets an example. In short, I think the message here is that we should never simply write ourselves off and see ourselves as the victim of various forces. It's always our decision who we are." (kiem. tőlem, d.j.)