Lehetőség

Alejandro érezte amint átjárja egy jeges áradat. Nézte a képet, amelyen egy női alak volt kivehető, elmélázva figyelgette a kék tengert a távoli horizonton. A horizontjának a szintje jó távol esett, ahogyan általában a tenger szintje mindig a horizonton ér véget. (Ezért történik meg az, hogy ez a vonal, a horizont egyféle jelkép is egyben, az élet „csodálatos” szinten lebegése, egyféle cél, útirány és mindenféle hasonló képzet.)
De Alejandro ezt nem tüntette ki jobban figyelmével. Csak arra gondolt, hogy ez a jelkép, a figyelő női alak mennyire lefoglalja figyelmét, és arra próbál összpontosítani, hogy kitalálja a nő gondolatait. A képen a nő háttal állt neki (hogyan is lehetett volna másképpen), szép íves gerince finoman és kecsesen ékelődött bele a melltartója és fehérneműje közötti különleges terepbe. Ez a terep elszíneződött időnként, máskor meg kivehető volt az a napbarnítottság, amit a tengerparti nap szokott rápirítani a gyöngébb nemre, akkor amikor elhatározzák, hogy eljött a nyár és ideje egy kissé lesülni.
A lesütöttséget nem értékelte régebben Alejandro, csak a tejszínes valóságot, ezt a különös ábrándot, amit az északibb nők képviseltek, ott ahol mindenkinek kevesebb fény és napsütés a jussa.
Csak a jelenkor vigyázó szeme az ami megláttatta benne azt a lehetőséget, hogy a nők bőrének a fényessége, a napbarnítottság, valami különleges ínyencséggel is kecsegtethet.
Alejandrot ezt egy kissé felrázta magányából, és elgondolkodott a lehetőségeken, hogy ez minden jóval is kecsegtethet a jövőben. Sok jóval, no meg bőséggel.
A bőr felületei, a pórusok, a fény ki– és megsiklása, mind azt serkentették benne, azt a tudatot, hogy a felület nagyon fontos, nem számít semmi sem többé, és a reklámok is amelyeket naphosszat falt, csak erősítették benne ezt a tudatot.
Aztán hirtelen a tengerparti homokra vetődött a szeme. A millió porszem garmadája egy pillanatra kizökkentette az erotikus varázsból, ami kezdett eluralkodni fölötte, és a homok asszociációjából az élet rövidsége és illékonysága, meg nem utolsósorban pedig sodrása és ekképpen pedig varázsa jutott az eszébe. Hirtelen megugrottak gondolatai, egy távoli morajlás beteges hangjai is kezdtek begyurakodni elméjébe, és úgy fontoskodtak ezek a gondolatok, mintha utolsó perceiket élnék már.
A minden változik gondolata is tetszett már ezek után. Nem mondható el, hogy különösebb eksztázis kerítette hatalmába akkor, amikor ezt a női alakot megpillantotta, ahogy a tenger végtelenjét szemléli ő is, körülötte a finom és sikamlós homokkal.
A homok egy adott pillanatban felpörgött, a szél belekapaszkodott, ennek következtében a homokszemcsék kezdtek táncot lejteni, egy képzeletbeli muzsikára. Alejandro ezt nagyon különösnek tartotta, hiszen egy kép előtt állt. És ezt nagyon biztosan „meg tudta védeni”, ezt az állítását.
De a homok nem adta meg magát, és egyre nagyobb káoszt teremtett az illuzórikus világban, a képi megformázottságban, mintha mindenféle fizikai törvényszerűséget figyelmen kívül hagyott volna.
Nem hagyta magát a homok, már eluralkodott képi elemként kezdte kezelni a környezetét, a női alak is mintha kevésbé látszott volna már.
Csak ekkor vette észre, hogy egy pálma levelei is belógnak a keretbe. Eddig nem is tűnt fel neki a vegetáció, pedig csak jobban meg kellett volna figyelnie.
Most már Alejandrot is elkapta az eksztázis. Örült minden apró felfedezésnek, minden kis jelnek, minden kis aprócska jelenségnek, amely a kép addigi jól megformázottságát megbontotta. Már nem érdekelte, hogy a női alakkal mi lesz, mi lesz eljövendő sorsával, hadd legyen vele ami éppen történhetne, hiszen semmilyen személyes viszony nem fűzte már össze őket. A tenger magasztossága (ami már egy kissé elvesztette a fenségességét) továbbá is ott volt a képen, mintegy kimerevedett, mintha valamit szeretett volna ezzel mondani. Valami bárgyút, valami biztatót. De ahogyan ez lenni szokott nem mondott semmit, sőt mintha megmerevedett volna az eredeti állásában, abban a nyugalmában, ahogyan a silányabb kivitelezésű képeken lehet ezt felismerni. Mert ekkor a tenger tényleg nyugalomban van, és ez nem az igazi arca, nem az amely háborog, vagy jobb esetben mormol valamit a szemlélőnek.