Digitáliában pontosat ütött az óra

Megvárom az éjfélt, talán azért, hogy újabb bejegyzést írjak. Igen, éjfélkor nem üt az óra, már nem ütnek az órák suttoghatná valaki egy homályos sarokból. De nem is fontos, hiszen digitális minden, majd minden, eljött Digitália ideje.
És ez jó. Ha nem örülnénk, hogy itt a vég, akkor nem tudnánk értékelni az utunk bármelyik percét. Pillanatát, bármit.
Jellemző talán, hogy nem tudunk úgy élni miszerint értékeljük az éppenit. Vagy a vagyonunkból azt amit éppen birtokolunk. Az a legvisszásabb amit sokszor észreveszek, hogy a birtokolt vagyontárgyat nem használják ki teljesen.

Például a díva az ezüstróka prémet nem veszi fel csak egyszer. A bemutatón. Mert azt úgy kéri az ügy.
Igen, a pillanatnyi hullám ügye. Tegyem idézőjelbe, hogy jobban hasson?
Akkor tessék: "a pillanatnyi hullám ügye".
Igen, ezért halt meg, azaz ezért puffantottak le egy ezüstrókát. Vagy menyétet. Vagy nyestet. Bármit. Teljesen mindegy.
Lőjetek, hadd hallják hogy léteztek!
Tegyem idézőjelbe?
Parancsoljanak: "Lőjetek, hadd hallják, hogy léteztek!"
Ha valamit nem semmisíttek meg az év bármelyik napján, vagy bármelyik percében, akkor nem érzitek jól magatokat.
Digitália és Destrukciáda.

A kor gyümölcsei.
"Our own sweet and velvety destruction."
Tépjetek ki minden fát, hátha akkor majd hiányozni fog a zöld. Hátha akkor rájövünk majd, hogy valamit tenni is kellene, nemcsak elégetni és felhasználni a végletekig.
Még szükséges valami?
Kifelejtettem volna valamit?
Egy ilyen bársonyos éjszakában semmi sem tűnik végérvényesnek. A szavaim sem.
Felejtsétek el. Nem mondtam semmit.
Semmi baj sincsen.
A világ felhasználóbarát.
És nem szennyezett a levegőnk.
És nem szennyezett a vizünk.
És nem szennyezett a szellemünk.
És nem szennyezett a lelkünk.
No igen, a lelkünk.
És lehetne folytatni.
Soap opera.
Columbo kinyomozza.