l u d i q l u d i q

A mindent elsöprés tudata

2010-09-03T11:58:00.002+03:00

Egy intelligens és az ebből fakadó érzékenységgel rendelkező nőnél semmi sem szebb.

Személytelen terek terhe

2010-08-19T20:03:00.000+03:00

Mottó: akár vérkomolyan is el lehet gondolkodni azon, hogy gyógyfürdői közeg kell azoknak akik állítólag vezetnek

Előadásmód: recitativo, fennkölten kell elolvasni kisebb társaságokban, ajánlott hűtött borok kíséretében fogyasztani

Komolyan elmerenghetünk azon is mit jelent manapság a 'személytelen badarság'. Ilyenre sikeredett az idén a Tusványos is. Hatalmas zaj, sodródások minden irányban, ergó minél nagyobb a csinadratta kérem annál jobban érezzük magunkat. Azaz szeretnénk érezni. Na de mégsem ennek kellene lennie. Sokkal fontosabb lenne megteremteni egy minőségi platformot - igen platformot, de nem olyant amely megint a politika égisze alatt konspirálódik, hanem egy közös helyet megteremteni, valami olyat ami tényleg az embereknek és az emberekért szól.
No de addig dicsérjünk.
Dicsérjünk mindent ami üvölt, és nem beszél.
Dicsérjünk mindent ami nem emberi, hanem elgépiesedett. Nota bene: nem a technológia ellen vagyok, hiszen akkor meg kellene tagadnom a régi mestereket közöttük Stanislaw Lem személyét teszem azt (aki a futurum kategóriájában is látott valamilyen emberit), vagy a akár a kortársakat is mint amilyen Steve Jobs. Aki ha már példának szántam: tudja viselni a rövidgatyát és a pólót, vagy akár a farmert.
Ha már itt tartunk, mondom.
Mert üzletelni úgy is lehet - és a politika üzletté válik akkor amikor 'érdekérvényesítésekről' beszélünk ugye milyen ismerős ez a szókép?
Szóval üzletelni rövidgatyában is lehet, nem az öltönytől működik kérem az IPhone. Hullára röhögné magát teszem azt Galilei vagy Newton ha korunkban élne.
Nyakkendőtől működik a rádióhullám, teszem azt? Tesla mester miket szólna ehhez?
Vagy mégis? Én tévednék?
A bináris rendszer - a hálózatok sommás metaforájaként használom jelen esetben - akkor üzemel maximálisan, ha hozzáöltözünk?
Vagyis ha maszkot visel valaki, akkor attól minden egyszerűbbé és kezelhetővé válik, tehát emberbaráttá?
Netán ha maszkot viselek mint a politikum alapfigurái, akkor birtokosa vagyok az igazságnak?
Mit szólna mindehhez Shakespeare, Moliere, netán Goldoni?
Persze évszázadok során akkor lehetett kenyerük a drámaíróknak, ha mindenki félrelépett egyrészt konkrétan (promiszkuózus magatartás ebben az esetben), vagy egyáltalán félrevezette azokat akik számára meghirdette magát mint vezető.

Ki vezeti manapság a mi országunkat?
Ki az erdélyi elit alapképviselője? Avagy alapképviselői?
Miért kell folyton olyan termékpárosítással élnünk - marketing analógiára hajazok -, ami méltóságon aluli? Ilyenkor arra gondolok konkrétan, hogy tömegzenékkel terheljük le az amúgy is hangtanilag földbedögönyözött közegünket (lásd Aldous Huxley példáját, miszerint már eltűnt jó régen az utolsó csendes hely is a Földön), ehhez persze a politikai szcéna gyógyfürdői miliőbe áthelyezett wild life kategóriába sorolandó karaktereit mellékeljük. Ilyen például az államelnökünk. Ha szélkakashoz hasonlítom nem mondtam semmit. A nevét le sem írom, nehogy Lem vagy Tesla nevét bepiszkoljam.
Kit akar átverni azzal, hogy megjelent a tusnádi színpadon, mintegy Claudius figuráját eljátszván. (Talán nem is rosszul, súgom magamnak, de ez inkább a deontológiai része az egésznek, mármint a színész szerepéé és a megvezetett nézőseregé amelyik színpadon szeretne egy illúziót követni.)
Aha, szóval kell nekünk az illúzió, mert nem tudunk mit kezdeni a valósággal.
Igen, nem tudunk mit kezdeni, mert nincsen katasztrófavédelmünk, de annál nagyobb a gondunk arra nézve, hogy píárrindexszel legyünk leterhelve.
Oh, the fucking image.

A lényeg persze a személytelen badarság. Nincs amit szépíteni, nem beszélhetünk arról, azaz én nem fogalmazhatok úgy, hogy aszongya a szószerkezetem amit használok 'személytelen egzisztencia', mert ez nem egzisztencia.
Az egzisztencia mindenekelőtt jelenlét.
Ellenben ami ilyen helyeken van az maga a badarság a megjelenített szinten.
Azaz a széllelbéleltség szintjén.
Mert belezik a szelet is.
Wind of change, mondják nem tudom mennyi ideje.
Bláblá.
Ülj fel rá és hidd el.
Azaz: megvezetünk téged.
A megvezetett szellem.
A gyengéknek a kiadóba.

Árkosi nyirkosság

2010-07-25T18:42:00.004+03:00

Személyem a Földi Paradicsomok egyikében. (földrajzi lokalizáció: Árkos)

Börzei aktualitás

2010-03-26T12:00:00.002+02:00

A mai mantra pedig az, hogy a homo ludenst kellene nyomatni a börzén.
Túl leestek a részvényei.

Mutual

2010-03-25T15:52:00.001+02:00

Mutual respect.
Ez a mantra mára, de talán holnapra is.
Nem kell semmi különöset sem hozzáfűznöm, magától és magáért beszél.

Questo non è Cinema Paradiso

2010-02-26T15:30:00.002+02:00

dialogizálom az abszurdunkat

2010-02-18T12:45:00.005+02:00

Myself (2/17/2010 21:09:31): „A közösség által kiválasztott elit kell hogy meghozza azokat a döntéseket, amelyek az egész közösség túlélését biztosítják”
Myself (2/17/2010 21:09:36): ez nem komcsi szöveg?
Myself (2/17/2010 21:09:47): lásd itt: http://www.kronika.ro/index.php?action=open&res=35886
Po Man (2/17/2010 21:09:55): úgy érzed ideológia?
Po Man (2/17/2010 21:10:00): ja ja ismerős
Myself (2/17/2010 21:10:05): ja porhintés
Myself (2/17/2010 21:10:34): mi a lófazsnak nem tudnak olyant mondani, h önismeret kell, azaz mindenki döntésképes kell(ene) legyen
Myself (2/17/2010 21:10:37): sz
Po Man (2/17/2010 21:10:51): hm ezt valaki még mondta
Po Man (2/17/2010 21:10:55): orbán asszem
Myself (2/17/2010 21:11:09): me' akko' saját maga alatt vágná el a fejszét persze, me' akko' nem lenne líder
Po Man (2/17/2010 21:11:10): lenyúlták a dumáját
Po Man (2/17/2010 21:11:27): mondhatják de nem azok
Po Man (2/17/2010 21:11:30): evvan
Po Man (2/17/2010 21:11:36): mindenki nem képes rá
Po Man (2/17/2010 21:11:53): s vannak dolgok amit egyedül hiába csinálsz
Po Man (2/17/2010 21:12:00): vagyis nem lehet bláblá
Myself (2/17/2010 21:12:03): persze, van átfedés mert olvasom, hogy Ellenpont nevű lap, meg régi időkben ez volt stb...
Myself (2/17/2010 21:12:13): ezek egyfolytában kell legitimálják magukat
Myself (2/17/2010 21:12:19): szar lehet karmailag
Po Man (2/17/2010 21:12:46): jah
Myself (2/17/2010 21:13:03): de várj az a duma (vagy axióma), "h mindenki nem képes rá" az is csak egy feltételezés
Myself (2/17/2010 21:13:13): ott van a kibernetika fogalma
Myself (2/17/2010 21:13:20): küborgosz - kormányzás
Myself (2/17/2010 21:13:30): éppen az önvezetés elvét célozza meg
Po Man (2/17/2010 21:13:45): jah
Myself (2/17/2010 21:13:56): mi a faszom, megy ar erdéliy Mátrix???
Myself (2/17/2010 21:14:05): z
Myself (2/17/2010 21:14:12):
Po Man (2/17/2010 21:14:32):
Myself (2/17/2010 21:15:17): fiékáré ku pizdá möszi
Po Man (2/17/2010 21:15:24): ásá je
Myself (2/17/2010 21:15:33): vagyis magyarán mindenki tartson magával, és legyen önmaga
Myself (2/17/2010 21:15:39): nem kellenek vezetők
Po Man (2/17/2010 21:15:55): de csorda van
Myself (2/17/2010 21:16:00): persze anarchia sem, tehát részemről nem onnan fúj a szél
Po Man (2/17/2010 21:16:05): vezetők mindig lesznek
Myself (2/17/2010 21:16:46): há' azé' van csorda kérlek, mert senki sem veszi a fáradtságot (kevesen vannak azért itt-ott), h ébresszen...
Myself (2/17/2010 21:17:02): (semmi jehova tanúi, meg ilyen linkelés kérlek)
Myself (2/17/2010 21:17:08): itt éberségről van szó
Myself (2/17/2010 21:17:13): jelenlétről
Myself (2/17/2010 21:17:21): meg jóakarásról
Po Man (2/17/2010 21:17:52): nemértlek
Myself (2/17/2010 21:18:09): mindegy, sztem ez nemcsak magyar ügy, azaz tendencia
Myself (2/17/2010 21:18:13): ez máshol is megvan
Myself (2/17/2010 21:18:33): power kérlek, ez a lényeg
Myself (2/17/2010 21:18:48): egy vezető csak akkor érvényes és definiálódik ha van tanonc
Myself (2/17/2010 21:18:59): tehát kell tanoncoknak lennie, h legyek vezető
Myself (2/17/2010 21:19:01): na és?
Po Man (2/17/2010 21:19:16): ja
Po Man (2/17/2010 21:19:18): na és?
Po Man (2/17/2010 21:19:29): csorda van lesz pásztor is
Myself (2/17/2010 21:19:30): - Ti vagytok a buták, me' én vagyok a szamizdatos, meg az elit, meg a bullshit, és én megmondom a receptet...
Myself (2/17/2010 21:19:44): na persze
Po Man (2/17/2010 21:19:44): jaa persze
Myself (2/17/2010 21:19:54): végül is megint Sz.től mentem ide
Myself (2/17/2010 21:20:01): mert láttam a statusban
Myself (2/17/2010 21:20:03): leszarom
Myself (2/17/2010 21:20:08): valami mást nézek
Myself (2/17/2010 21:20:11): a net végtelen
Myself (2/17/2010 21:20:17): van egy rakás ismeretlen szépség
Po Man (2/17/2010 21:20:35):
Po Man (2/17/2010 21:20:37): ja
Myself (2/17/2010 21:21:00): na sorry, nézd el nekem ezt a fecsegést
Myself (2/17/2010 21:21:02):
Myself (2/17/2010 21:21:11): ennyire sem volt érdemes, belátom hehe
Po Man (2/17/2010 21:21:14): neviccelj
Po Man (2/17/2010 21:21:17): nyomjad csak
Myself (2/17/2010 22:12:22): szóval asszem abszolválom Sz.-t amiatt, h lepaktált a politikával
Myself (2/17/2010 22:12:41): meg kell bocsátani a felebarátainknak
Po Man (2/17/2010 22:15:36): hát miért lenne az baj
Po Man (2/17/2010 22:15:39): h lepaktált
Po Man (2/17/2010 22:15:48): legalább nem a szomszédod csinálja
Po Man (2/17/2010 22:16:01): aki az azomuresnél dolgozott pl
Po Man (2/17/2010 22:16:03): nem?
Myself (2/17/2010 22:16:45): nem az rendőr volt
Myself (2/17/2010 22:16:50): ...
Po Man (2/17/2010 22:16:57):
Myself (2/17/2010 22:17:12): ez komoly, van egy nyugdíjas rendőr itt mellettünk
Myself (2/17/2010 22:17:28): 70 fölött van már kb

papiroson merülve

2010-02-12T22:41:00.002+02:00

Negligálás

2010-02-06T15:04:00.002+02:00

"A lélek az ami körülírható és nem direkten definiálható."

Igy írtam a messengerben V.A.-val való beszélgetésem alkalmával.
Szóval nem direkt módon definiálható.

Éppen ezért paradoxon.

Igen, a lélek egy paradoxon, egy abszurd játéka az életnek.
De felemelő.

Reflektált tudat kell ehhez, különben negligálja, és kiveti magából.

Banalizálja.

No de ha nincsen humor, akkor a lélek sínylődik.

Tehát semmilyen definíciós kísérlet nem érdekes.

Csak amennyire hangosan elröhöghetem magam.

[El alma es lo que parafraseando es directa y no definible.]

It's another name for Brooklyn

2009-10-29T12:33:00.002+02:00

Amikor csótányokkal esik

2009-10-18T20:14:00.020+03:00

A dédelgetett emlékeim közé tartozik, hogy Johannesburgban nőttem fel. Ez egy egyszerű élet volt. 13 éves koromig nem volt tévé. Sok gyereknek volt egy kerékpárja, egy futballabdája és egy kutyája, és ezzel vége. Rendkívül szokatlan volt, hogy a nap folyamán a házban tartózkodjunk.

A középiskola után két évet szolgáltam a katonaságnál, ahol csapatokat képeztem ki a csatára. A korai 80as években Dél-Afrika Angolával keveredett háborúba, és ekkor kötelező volt a sorkatonai szolgálat. Miután leszereltem egy diplomát szereztem közgadaságtanból és egy posztgraduális diplomát a humánerőforrás gazdálkodás területén a University of Cape Townnál.

Ez volt az apartheid csúcsa, és nemzetközi szankciókat hoztak Dél-Afrika ellen. Úgy döntöttem, hogy utazni fogok a világban, és megvizsgálom miért van az embereknek olyan véleményük amelyeket vallanak. Elég pénzt szedtem össze éjszakai klubokban dolgozva, és rák meg folyami rák (crayfish) után halászva Fokváros környékén.

Engem béreltek fel, hogy tagja legyek annak a személyzetnek egy vitorlás jachton mely Dél-Afrikából Európába hajózott. Az Azori szigetek útvonalán utaztunk, hogy elkerüljük az észak-arikai partoknál tartózkodó kalózokat. Később egy szörfdeszka gyárban dolgoztam Portugáliában és mint kerékpáros futár, majd számviteli asszisztensként és könyvelőként Londonban.

Négy évig egy bizonyos ideig dolgoztam, majd Európa különböző részeibe mentem.

1992-ben az Egyesült Államokba utaztam, majd egy év snowboardozás után a Steritech állást ajánlott. A feleségem Bronwyn, aki akkor a barátnőm volt bemutatott az édesapjának, John Whitleynek, aki megalapította a céget. Élelmiszer-biztonsági és higiéniai vizsgálati szolgáltatásokat nyújtunk nagy élelmiszer-áruházaknak, éttermeknek, szállodáknak és élelmiszer-feldolgozó létesítményeknek. 100.000 vizsgálatot végzünk 30 országban évente. Kereskedelmi kártevő-ellenőrzést és minőségbiztosítási szolgáltatásokat is nyújtunk.

Kártevők elleni védekezésre szakosodott részlegen kezdtem számla-végrehajtóként.

Az első számla amit eladtam egy csirkét feldolgozó üzemnek volt délen. Olyannyira fertőzött volt

német csótányokkal, hogy amikor kezdtük irtani emezeket, esni kezdtek ránk a mennyezetről. Szó szerint be kellett hajtanunk nadrágunkat a zoknikba, így nem tudtak a lábunkra felmászni.

Láttam egy gabonasilót mely patkányokkal volt elárasztva. Meglehetősen agresszívnek kell lenni a problémák kiküszöbölésére. Sok ilyen kártevő éjszakai, tehát a vezetők általában nem látják a bizonyítékokat. De a vizuális hatása egy halom halott csótánynak is eléggé drámai lehet.

A 2001-ben lettem az elnöke és ügyvezető igazgatója a mi élelmiszer-biztonsági részlegünknek. Ez a csoport azon dolgozik, hogy biztosítsák a minőséget és az élelmiszerbiztonság megteremtését az élelmiszerlánc egészében, a gazdaságtól az asztalig. Aztán előléptettek a jelenlegi pozíciómig 2005-ben.

Olyan szállodákkal dolgoztunk együtt amelyek poloskával voltak tele. A szállodák úgy mossák a lepedőket ahogyan akarják, de sokszor a szobákat karanténba kell helyezni mélytisztítás végett. A bogarak a szállodai szobákban ellephetnek puha javakat is, a bélelt fejtámláktól a kanapékon át, a puffasztott székekig. Ezek még a sodronyos ágyakban is megtelepedtek. Hőkezeléseket használtunk, gőzt és ha szükségesnek látszott, akkor engedélyezett növényvédő szereket. Mi még szag-felderítő kutyákat is használtunk bizonyos esetekben.

Azt tanácsolom, valaki elkezdheti egy vállalatban vagy megpróbál mozogni a ranglétrán akkor, ha összpontosít valamire amely szenvedélyessé és megszállottá teheti. A siker esélye sokkal nagyobb, és a munka is több élvezettel jár.

A sport az én józan eszem. Elkezdtem snowboardozni míg Franciaországban nyaraltam több mint 20 évvel ezelőtt, amikor egy lázadó sport hírében állt. 2000-ben aranyérmet nyertem az óriás műlesiklásban az Egyesült Államok Amatőr Snowboard Szövetség által rendezett nemzeti bajnokságban.

Csak egy iramot ismerek a munkahelyen: a kemény terhelést. Ugrálni egy mountain bike-on, egy szörfön vagy snowboarddal egy frissítő hatásával ér fel számomra.

eredeti itt: The New York Times, When It Rains Roaches

Vörös szerelmünk

2009-10-16T16:12:00.010+03:00

Egy régi nóta margójára.

- Miért, nem kellene valami másnak lennie?

Ekként pontozta meg a kérdését amiből én nem sokat értettem, ugyanakkor rákérdezhettem volna, de semmi kedvem nem szottyant ebbe az irányba. Kellett volna?

Szerintem nem. Na de hagyjuk. Aztán azt is el lehetett volna képzelni, hogy most már remekebbül érvel, igen ez az érvelés érdekelt volna engem igazán, de ez is csak valamilyen felületben gyűlt össze. Ott kellett volna valamit kezdeni, igen ez egyre inkább figyelemreméltóbban kezdett kontúrt nyerni.

Emígy persze róttam az utakat, éppen befordultam ebbe a legközelebbibe is, lám az este ködös fátyla valamit még fenntarthat nekem. Inni lett volna kedvem, nem is annyira az alkohol hiánya miatt, mint inkább annak a ténye, hogy a jelent kissé megemeljem, valahova áthelyezzem egy másik párhuzamosként settenkedő világba. Valami, amiről érzem, hogy a közelemben rejtőzködik, de mégsem tudom pontosan körülhatárolni. Szóval inkább megragadni. Igen, ez azt hiszem sokkal pontosabb.

Érvelni lett volna kedvem valójában. Érvelni valami mellett, hogy még egy rakás lehetőség kínálkozik, még rengeteg hajnalt lehetne megélni közösen, de akár külön is, alkonyatba belebámulni, lazán sehova sem sietve, és a nap is bambán hajtja le a fejét nemde...De ez is csak egy szókép maradhatott, semmi egyéb, egy elveszett foszlánya valamilyen befellegzőben lévő világnak.

Ugyanakkor nem voltunk szomorúak, ne hidd. Igaz, az utóbbi időben nem jellemző az a túlzott duhajkodás a vidámságok mezején, a mulatságainkban már jelentkezett az évszak málása, igen ekként kell fogalmazzak, valamilyen omladozó tudatról, egy leválásról, egészen másról mint amikor egyesek arról kezdenek nagyívű szónoklatokat, hogy mennyire szép ha egymásra találnak valakik.

Xék például.

Igen, nem messze laknak innen, délutánonként jár haza a pasas, valamilyen hivatalban kezdte már néhány jó éve, igen emlékszem akkor lehetett amikor a magyarok ünnepelték az EUba való belépésüket. Nagy csoda volt az. Akkor is az a sok naiv népség. Mind kint lébecoltak a Nagykörúton, a villamosvágányokon is emberek hada kószált, mindenki igyekezett valamerre.

Nem tudták persze, hogy ebből mi lesz.

Ja, hogy emiatt antiglobalista színezete van a mondókámnak?

Dehogy, mindennek megvan az előnye.

Például megszerettem az El Comandante c.számot, ebben Meola is játszik bizony, akkor a Ry Cooder által előterjesztett Buena Vista Social Club is szimpatikussá vált számomra.

Na, mi van Kuba közelebb került ezek szerint.

És hogy erre mit lépett Churchill is? Persze ez már egy historicista dobás logikailag, hiszen a második világháborúban nem gondolhatott erre, amikor azokat a nagy beste havannákat szívta.

Mármint, hogy a vörös szín is bepofázza magát a nemzeti lobogóba.

Igen?

Politikai undor és késedelmi díj

2009-10-13T12:31:00.010+03:00

Irtó elcseszett egy évszak lesz ez.

Ha mégis lopásra adnád a fejed - azon sok hír következtében amivel elárasztottak a 90es évek elejétől kezdve, ami azért fura retrospektíve, hiszen addig senki sem lopott hivatalosan, nem volt elismerve ez a jelenség -, akkor talán itt az ideje.
Ha sokat gondolkodik valaki, akkor már régen késő. Ha bátorkodsz elmerengeni azon, hogy mégis valamit kellene tenned ez ügyben, hogy valamilyen nagymenő hóbortba fogjál, amit nem csak a helyi lapok emlegetnek majd, hanem a nemzetközi sajtó is, no persze meg a szájber.

Felkészülhetsz valamilyen emberismeretre, hogy most tényleg megvilágosodtál és érzed az emberanyagot: igen a tiéd. És ez ne lenne hamis ábránd, valamilyen illuzórikus képzelgés?
Nem a lófaszt.
Dehogynem. Nagyon is.
Mindenki úgy vágja át a másikat ahogyan éri. Elindul a jelenlegi elnök valamilyen kampányútra, hadjáratra, vagy bárminek is nevezzék. Nincsen relevanciája.
Annak sincsen, hogy a magyarok is elnökjelöltet állítanak. Ja, hogy a második fordulóban ezek szerint majd lehet üzletelni bizonyos portfóliókért, valamilyen csülökért, combért?

Szerintem naivitás. A magyarokat majdnem mindig úgy verték át, amennyire nem szégyellték. Ja, hogy most kiderül, hogy a "nemzetállam" megjelölés az alkotmányban sántító a Herta Müller féle Nobel sztori alapján? És akkor mi van? Fájó lesz az valakinek?

Egyelőre a román értelmiség értelmesebbje jajong ezen, de ez mindig is kisebbségben volt. Mikor határozta meg a román politikumot valamilyen korrektebb elitviszonyulás? Ha jól emlékszem, akkor valamikor Balcescu idejében, és az meg még a 48as időket idézi. Akkor meg miről beszélünk? Azóta valami változhatott? [A körvonalazódó Kossuth terv és álom a Duna-menti Köztársaságról még valamilyen előjelleget is hordozott magán a jelenlegi EUval kapcsolatosan, ami Balcescu számára szimpatikus lehetett bizonyos források szerint, de hát Kossuth a magyarlibesek szerint túl radikalizálódó, nemzeties színárnyalatokat visel magán, Deák kozmopolita viszonyulásai pedig az "áruló" felcímkézettségét hordozzák magukon, a nemzetiek szemében. Ördögi kör bezárva.]
Nem is változott tehát.
Marad a nemzeti jelleg.

És hogy éppen kormányválság van? Éppen az elnökválasztások előtt néhány héttel?
Ez is mi a fene?
Tiszta banánköztársaság-szindróma, én már régebben megmondtam. Nem mintha a Püthiával sokkal jobban lennék mostanában.
Komolyan, mintha valahol Hondurasban vagy Haitiben lennénk. Mondjuk ott talán többet lőnek egy kissé, amit nem kívánok senkinek sem. Nem kenyerem a Dísztrojer effektus.
De mit lehet tenni?

Sokszor az az érzésem, hogy a "magyar becsületkenyeret" túlságosan is mereven értelmezzük, értelmeztük.

Na nem is tudom, a politikát régen mellőzni szerettem volna az életemből, és úgy látszik ez nem olyan egyszerű.
Mindig visszatér, és belebotlunk.

Addig is egy kis ízvilágot ajánlok magunknak. Oldjuk a helyi jelleget!

Song for Bilbao (fordított sorrendben)

2009-10-06T15:14:00.003+03:00

A Gyurcsány-ikon aktiválódott Jani curriculumjában

2009-10-04T11:53:00.018+03:00

Az úgy lőn, hogy Jani jelezte a tegnapelőtti büfés jelenetben, hogy menne ki Gyergyóba, mondom én is veled tartanék, ő visszakézből, hogy majd telefonon. Naná, hogy majd jelzek, majd előtte, és akkor indulunk. Oszt leettem az éjszakát mint az elvetélt tehenek, még lesurrantam egy kis pohárka erejéig a Gbe, hatalmas füst no meg szétcincált atmoszféra képzelhetitek.
Na a pohárkából persze bor lett, fehér száraz. Rengett a száraz benne. (Átvitt értelmű szószerkezetként.)
Daliás mondatok pompás ábrázolatai kerengtek (és nem keringtek) ebben a füstös beltérben, szerintem most már hamarosan szólni fogok a tulajnak, hogy valamilyen szellőztető berendezést, mely modern nevén légkondiként kódolódik, nos igenis ilyent kell beszerelni.

Aztán az az este is lepergett valahogyan, gyászoló séta hazafelé az egyik szintén szabadvállalkozóval, nem a legkellemesebb téma a péntek estében a minőségi munka tisztességes megfizetése, na de ez van, ezen is túl kellett esnünk. Reménykedünk, mit tehetünk.

A szombat pompás, napsütéses mit mondjak, ahogyan illik, mintha valamilyen tervrajzból hasogatták volna ki aprajánként.
Indulás lett belőle, valamikor du 4 óra tájban.
Pompás száguldások az őszi erdélyi tájban.
Csevely mely baráti, oda-vissza az első üléseken. Hol máshol?
Na igen. Parajdi Töltöttkáposzta Fesztivál. Ide szerettem volna elérni a cselekménysorban.
Füstoszlopok (nem indiántábor ez kérem, hanem valamilyen magyarzsigeres őszi sokadalom, helyi mértékkel számítva). De igenis kiművelten, tisztességes bográcsokkal, rotyogó töltöttkáposztákkal. Mint később kiderült, a java már délelőtt elkészült, és el is fogyasztották a legtisztességesebb módon. Mosolygó emberek, természetes környezetben. Ritkaság manapság az ilyen. Az egyik asztalnál daloló-danolászó társaság, igazi magyar népdalok kerülnek terítékre. Úgy érzem magam, mintha hazaérkeztem volna egy fárasztó útról. (Persze szentimentális a szövegem, kissé nyúlánk és nyálas a fajtájából, semmi übermagyar karikírozás, tényleg ezt éreztem.)

Akadnak szépszerivel csinos lányok is. Mozgatom a szemem mint a kaméleon egy szorgos napján, miért fognám vissza magam még mindig legényember lennék, persze ez nem olyan fontos, szóval
sok a szép jány (helyi nyelvi jellegben megformázva óh e szentséges szavakat!), nos akkor tovatévelyegtünk, de mégis illő módon, mondom egyik forduló alkalmával Janinak, hogy az egyik mama meséli a pult mögül:
- Ímhol a művész úr! - ennyit hallottam persze, oszt sodródtunk tovább mert a tömeg sem engedett a maga mulatságából.
Miután két-három sorral próbálkoztunk eléggé hiábavalóan, mely sorok hosszú kígyózásokba fulladtak akárcsak a beígért kelet-európai átalakulások, már majdnem lemondtunk arról, hogy gyomornedveinket munkára bírjuk. - Ellépek megnézem milyen lehetőségek adódhatnak - szólt felém Jani, mondom menj hátha valamilyen szerencsésebb megoldás járja majd.
Néhány perc, sugárzó arca messze a tömegben kitűnik.
- Nem hiszed el mi történt - kezdi. Mondom mondjad, ne hagyd itt szárazon veszni a magyar embert. Magamban, persze. Noha ordítani lehetett volna a magyarságodért emitt kérem.
Megjegyzem román pálinkával fogadják a vásári betoppanót, nem is olyan rossz, két kóstolóval megúsztuk hirtelen, persze üngyen adták és szívvel, hát akkor meg miért ne veséztem magamban a gondolatot. A román gazdaember pont eladósorba taszajtotta volna a lányát, pirospozsgás arccal kínálgatta a román visinyátát, mely mégis valamilyen "coarne"-ból készült, gondolom csak gyümölcs lehetett, mégsem szarvból hiszen sok az átvitt értelmű szótájéki zendülés.
(Megjegyzem, hogy manapság divat lett, hogy a bánatot ingyen adják, de főleg adó formájában. Közelgő elnökválasztások somfordálnak felénk, jó lesz vigyázni milyen ígéreteknek dőlünk be.)

Tehát.
Jani ott áll, integet valójában, gyere meg vagyunk mentve. Felismerték.
A művész urat.
Mosolygó magyar asszonyságok terítenek nekünk.
Szívvel és lélekkel.
Kiderül az egyik legkiválóbb töltött káposztával kínálnak meg minket: vaddisznóhús a lényegi töltelék.
Kitűnő ízminta, mit is mondjak, pompás!
Majd kiderül rövidesen, honnan ismerik Janit, mondom magamban tovább a monológot. A kabaréval somfordáltak tájjelegű turnéikon, és ott égette be magát a helyieknek a memóriájába.
- Aktiválódott a Gyurcsány ikonod Jani - mondtam. Hát ez van, jó mulatság ez.
Aztán összehoztam az analógiát Gyurcsány meg a vaddisznóhús között. Nem volt olyan nehéz.
Volt min morfondírozni nem mondom.
Aktiváljuk majd a linket.

Portishead - Sour Times

2009-10-03T14:08:00.001+03:00

Figyeld Pista a hatóanyagokat

2009-09-18T16:57:00.004+03:00

Legutóbbi feltételezéseim és számításaim szerint a SZUKKban tudatmódosító hatóanyagok találhatóak. Sokkal alattomosabban hatnak mint az alkohol, példának okáért.
Szukk, igen írhattam volna üdítőt, vagy a román írásmódot is, mint a suc, de akkor a helyi jelleg elvesztődik.
Tehát figyeljük a szukk hatásait.

Digitáliában pontosat ütött az óra

2009-09-04T00:10:00.011+03:00

Megvárom az éjfélt, talán azért, hogy újabb bejegyzést írjak. Igen, éjfélkor nem üt az óra, már nem ütnek az órák suttoghatná valaki egy homályos sarokból. De nem is fontos, hiszen digitális minden, majd minden, eljött Digitália ideje.
És ez jó. Ha nem örülnénk, hogy itt a vég, akkor nem tudnánk értékelni az utunk bármelyik percét. Pillanatát, bármit.
Jellemző talán, hogy nem tudunk úgy élni miszerint értékeljük az éppenit. Vagy a vagyonunkból azt amit éppen birtokolunk. Az a legvisszásabb amit sokszor észreveszek, hogy a birtokolt vagyontárgyat nem használják ki teljesen.

Például a díva az ezüstróka prémet nem veszi fel csak egyszer. A bemutatón. Mert azt úgy kéri az ügy.
Igen, a pillanatnyi hullám ügye. Tegyem idézőjelbe, hogy jobban hasson?
Akkor tessék: "a pillanatnyi hullám ügye".
Igen, ezért halt meg, azaz ezért puffantottak le egy ezüstrókát. Vagy menyétet. Vagy nyestet. Bármit. Teljesen mindegy.
Lőjetek, hadd hallják hogy léteztek!
Tegyem idézőjelbe?
Parancsoljanak: "Lőjetek, hadd hallják, hogy léteztek!"
Ha valamit nem semmisíttek meg az év bármelyik napján, vagy bármelyik percében, akkor nem érzitek jól magatokat.
Digitália és Destrukciáda.

A kor gyümölcsei.
"Our own sweet and velvety destruction."
Tépjetek ki minden fát, hátha akkor majd hiányozni fog a zöld. Hátha akkor rájövünk majd, hogy valamit tenni is kellene, nemcsak elégetni és felhasználni a végletekig.
Még szükséges valami?
Kifelejtettem volna valamit?
Egy ilyen bársonyos éjszakában semmi sem tűnik végérvényesnek. A szavaim sem.
Felejtsétek el. Nem mondtam semmit.
Semmi baj sincsen.
A világ felhasználóbarát.
És nem szennyezett a levegőnk.
És nem szennyezett a vizünk.
És nem szennyezett a szellemünk.
És nem szennyezett a lelkünk.
No igen, a lelkünk.
És lehetne folytatni.
Soap opera.
Columbo kinyomozza.

Alibi egy nem történelmi naphoz

2009-09-03T20:27:00.002+03:00

Ma renyhén prousti a hangulatom, idők cikáznak mindenfelé, nagyon gyorsan.

Az idősíkokat megszámlálni nem kell és nem érdemes. Persze eljátszunk velük. Vagy ők velünk.

Watzlawick boldogtalansági utasításai kezdőknek és haladóknak

2009-08-31T19:51:00.013+03:00

Egy kis vendégszöveget másolok be ide azoknak, akik nem elég boldogtalanok, éppen ezért hasznos tanácsokra lelhetnek Watzlawick kis kötetében:

"Mindezzel együtt: a 'szerelem és fokhagyma' témájának az imént számba vett változatai voltaképp ártatlan csetepaték csupán ama robbanóerőhöz képest, mely a spontán viselkedésre serkentő - oly megtévesztően ártatlan - felszólításban szunnyad.

Az emberi kommunikáció struktúrájába beépíthető minden gubanc, buktató és csapda közül bizonyára az úgynevezett 'légy spontán' paradoxon a legelterjedtebb. Itt azután valóban szobatiszta, a formális logika minden követelményének megfelelő paradoxonról van szó.
A logikai Olümposz kristálytiszta csarnokaiban a kényszer és spontaneitás (tehát minden, ami külső befolyástól mentesen, szabadon, önnön bensőnkből fakad) összeegyeztethetetlen. Valamit parancsra spontán módon tenni ugyanolyan képtelenség, mint előre megfontolt szándékkal elfelejteni valamit, vagy szándékosan mélyebben aludni. Az ember vagy spontánul cselekszik, tehát saját szabad belátása szerint, vagy utasítást követ, és akkor tevékenysége már nem spontán. A tiszta logika alapján a kettő egyidejűleg nem megvalósítható.
De mit törődünk mi a logikával? Ahogyan leírhatom azt: 'Légy spontán!', ugyanúgy mondhatom is - logika ide vagy oda; a papír és a hanghullámok türelmesek. A közlés befogadója már nyilván kevésbé. Hisz ő most mit tehet?
Ha az olvasó ismeri John Fowles regényét, A lepkegyűjtőt, amúgy is tudja már, mire akarok kilyukadni. Ez a gyűjtő olyan fiatalember, akinek a szenvedélye kezdetben a lepkékre korlátozódik, akiknek szépségét teljes nyugalomban, újra meg újra megcsodálhatja. Hiszen feltűzték őket gombostűre, és már nem tudnak elrepülni. A baj csak akkor kezdődik, amikor beleszeret a diáklányba, Mirandába és - teljesen a 'csak így tovább' recept szellemében (lásd: a 14. és köv.old.) - ugyanazt a technikát alkalmazza. Minthogy a fiatalember nem volt különösen jóképű, és egyébként sem tartott sokat önmagáról, feltételezte, hogy Miranda nem fogja önként őt választani. Ezért elrabolta a leányt, és gombostűk helyett egy egyszerű falusi házban tartotta fogva. A puszta kényszertől azt remélte és várta, hogy (egyre elviselhetetlenebb) fogságában Miranda végül is majd csak szerelemre gyullad. Csak lassanként ébredt tudatára a 'Légy spontán!' paradoxon könyörtelen, kiúttalan tragikumának - éppen azt tette vele lehetetlenné, amit el akart érni.
Hajánál fogva előráncigált példa? Túl 'irodalmi'?
Tessék, íme egy sokkal mindennapibb helyzet, amelynek megteremtéséhez semmilyen rendkívüli különcségre sincs szükség.
Az agyoncsépelt mintapélda: az anya, aki fiacskájától azt kívánja, hogy házi feladatát ne csak kötelességből készítse el, hanem még szívesen is. Amint az olvasó látja, ebben az esetben a puritanizmus már említett definíciója a visszájára fordul. Ott arról volt szó: kötelességed, hogy ne élvezz; most viszont a kötelességedet kell élvezned.
Tehát: mit lehet itt tenni? - kérdeztem már az imént is, merőben szónokian, hiszen nincsen kiút. Mit tehet az az asszony, akinek férje nemcsak azt követeli meg, hogy testét bármikor rendelkezésére bocsássa, hanem, hogy ezt minden alakalommal élvezze is? Mit tehetnénk, ha annak az imént említett kisfiúnak a bőrében lennénk, akinek szívesen kell a házi feladatát elkészítenie? Feltételeznénk, hogy vagy velünk van baj, vagy a világgal. Mivel a 'világgal' való összeütközéseinkben általában a rövidebbet húzzuk, nem marad más hátra, nem marad más hátra mint hogy önmagunkban keressük a hibát. Ugye nem hangzik túl meggyőzően? Semmi aggodalom, az Ön kétségei könnyen eloszlathatóak.
Képzelje csak el, hogy olyan családba születik, ahol - bármilyen okból is - kötelező a vidámság. Pontosabban olyan családba, amelyben a szülők alapelve: a gyermeknapfényes derűje a szülői siker legékesebb bizonyítéka. S aztán merjen csak egyszer is rosszkedvű, kimerült lenni, félni a tornaórától, a fogorvostól, a sötétségtől, vagy mondjuk, ne legyen kedve cserkésznek lenni. A kedves szülők szerint nem egyszerű, múló hangulatról, fáradságról, tipikus gyermeki szorongásról vagy hasonlóról van szó, hanem szavak nélküli, ám annál hangosabb vádról - a szülők pedagógiai alkalmatlansága ellen. A szülők pedig azzal fognak védekezni, hogy felsorolják, mi mindent tettek, milyen áldozatot hoztak Önért és mennyire nincsen joga, de oka sem arra, hogy ne legyen vidám.
Nem kevés szülő ezt olyan tökélyre viszi, hogy például azt mondja gyermekének: 'Most eridj a szobádba, és addig ki ne gyere nekem, amíg nem vagy újból jókedvű!' Ezzel rendkívül elegánsan - hisz közvetett módon - világosan kifejezésre juttatták: némi jóakarattal és csekély erőfeszítéssel a gyerek képes lenne rossz hangulatát jóra átprogramozni és a megfelelő arcizmok beidegzésével azt a mosolyt létrehozni, amely újból feljogosítaná őt, hogy mint 'jó ember' a 'jó emberek között' tartózkodhasson.
Ez az egyszerű taktika, melynek segítségével elválaszthatatlanul kotyvasztható egybe (akár fokhagyma a szerelemmel) a szomorúság és a morális kisebbrendűség - de mindenekelőtt a hálátlanság -, rendkívüli jelentőséggel bír témánk szempontjából. Rendkívül alkalmas ugyanis arra, hogy a másikban mély bűntudatot ébresszen, s a bűntudatról aztán Ön kijelentheti: nem érezhetné partnere, ha jobb ember lenne. Ha a megátalkodott mindezek tetejébe még arra vetemedne, hogy kérdezze, hogyan lehet a tőle elvárt módon úrrá az érzésein, jusson eszébe a már említett válasz, miszerint a jó ember ezt magától is tudja, és nincs szüksége kérdezősködésre. (Eközben ne feledje szemöldökét felhúzni és szomorú arcot vágni.)
Aki sikeresen túljutott ezen a kiképzésen, áttérhet depresszióinak önálló előállítására. Viszont ilyen szempontból edzetlen emberekben bűntudatot kelteni hiábavaló erőfeszítés. Ezek az alakok ugyanis azok a vastagbőrűek, akik épp olyan jól ismerik az érzelmi ingadozást, mint a szomorúság-szakértők, de azt vallják, hogy az alkalomszerű szomorúság a mindennapi élet elkerülhetetlen tartozéka, támad, aztán elmúlik, ki tudja, hogyan. És ha ma este nem is, akkor hát holnap reggelre újra eltűnik. Nem, ami a depressziót az effajta szomorúságtól megkülönbözteti, az a képesség, hogy az ember önállóan alkalmazza, amit gyerekkorában beléneveltek, vagyis szemére hányja önmagának: sem oka, sem joga nincsen a szomorúságra. Ennek garantált következménye a depresszió elmélyülése és tartósodása. Hasonló siker kecsegtet továbbá mindenkit, aki a józan ész hangjára és saját szívének sugallatára hallgatva, az illető lelkére beszél, igyekszik őt felvidítani és arra biztatni, hogy szedje össze magát. Ily módon ugyanis az áldozat a depresszióban nemcsak a maga meghatározó szerepét töltötte be, hanem kétszeresen is bűnösnek érezheti magát; egyrészt attól, hogy nem osztozik a többiek rózsaszínűen optimista világnézetében, másrészt amiért azok jószándékának ilyen keserves csalódást okoz.
Már Hamlet is teljesen tisztában volt a kínos különbséggel a melankóliás világképe meg a környezetéé között, és ragyogóan értett ahhoz is, hogy azt saját céljaira hasznosítsa.
'...Én egy idő óta (bár nem tudom, miért) elvesztettem minden kedvemet s felhagytam minden szokott gyakorlatimmal; és igazán oly nehéz hangulatba estem, hogy ez a gyönyörű alkotmány, a föld, nekem csak egy kopár hegyfok; ez a dicső mennyezet, a lég, ez a felettes függő kiterjedt erősség, az arany tüzekkel kirakott felséges boltozat, no lássátok, mindez előttem nem egyéb, mint undok és dögletes párák összeverődése. S mily remekmű az ember! Mily nemes az értelme! Mily határtalanok tehetségei! Alakja, mozdulatai mily kifejező és bámulatos! Működésre mily hasonló angyalhoz! belátásra mily hasonló egy istenséghez! a világ ékessége! az élő állatok mintaképe! És mégis, mi nekem ez a csipetnyi por? Én nem gyönyörködöm az emberben. ...'
Az, hogy a 'légy boldog' paradoxont az ember saját maga követeli-e magától, vagy mások írják elő a számára, nem bír különösebb jelentőséggel. Azonkívül egyike csupán a 'légy spontán!' című alaptéma számos variációjának.
Amint már láttuk, gyakorlatilag minden spontán magatartás nyersanyagul szolgálhat a kivédhetetlen csapdák készítéséhez: a spontán emlékezés vagy felejtés következménye; a vágy egy ajándék iránt és a csalódottság, ha azt 'csak' azért kapjuk meg, mert hangot adunk kívánságunknak; a próbálkozás, hogy erekciót vagy orgazmust akaratlagos erőfeszítéssel hozzunk létre, s amely éppen az elérni kívánt célt teszi lehetetlenné; a kísérlet arra, hogy elaludjunk, mert mindenáron el akarunk aludni, vagy annak követelése, hogy erkölcsi kötelezettségből szeressenek bennünket, s amely aztán óhatatlanul megakadályozza, hogy szerethessenek."
[in: Paul Watzlawick - A helyzet reménytelen, de nem súlyos, 65-72 o., Helikon Kiadó, 1989, nyomtatott kiemelések tőlem, D.J.]

Egy újabb dilemmatikus (élet)helyzet

2009-08-22T17:33:00.003+03:00

Egyszer valaki dilemmázott:

"Mindenre nem marad időd.
Vagy magyar vagy, vagy olvasol." [Imádnivaló észjárás.]

Mai aforizmám

2009-08-21T22:45:00.000+03:00

Valahol a neten:

"But there's big difference between informed skepticism and stubborn denial. If the price of not accepting something is the increased likelihood of disaster, then you're not longer being skeptical, you're being foolish."

Életciklus avagy a Samsara

2009-08-11T15:58:00.019+03:00

A keresztfiam egyre jobban összeszövi a kommunikációját, magyarán beszél egészségesen és kreatívan. A szavainkkal fogjuk meg a világot, legalábbis sokszor ebben reménykedünk.

De mi van akkor ha meditálni is kellene olykor, szavak nélkül? Azaz a szavak erejét megkérdőjelezni, elmerülni egy teljesen más dimenzióban, ahol a "fogalmiság" nem a verbális struktúrákban jelenik meg, azaz nem a nyelvben vagy a beszédben, sőt nem is fogalmiságról kell ilyenkor beszélnünk.
Hát akkor miről?
Célok?
Út?
Álmok?
Megvalósítás?
A Samsara (Pan Nalin - 2001) c.alkotás erre keresi önkéntelenül a gyógyírt vagy valamilyen megoldást. A főkarakter elindul egy irányba, azaz a szerzetesi létmód megismerésébe, Tashi ekként keresi a válaszokat.
Szerzetesként.
Mesés elemekkel elegyítve: három év, három hónap, három hét, és három nap a kijelölt meditációs ideje egy barlangkolostorban. (Semmi Pláton-féle barlanghasonlat, noha analógiákat ha nagyon erőltetnénk találhatnánk.)

Feladat számunkra:
Megkérdőjelezni kell egy sereg jelenséget az életünkben, avagy éppen ellenkezőleg belevetni magunkat a káprázat világába (lásd a "maya" fogalmát)?
Aszkétának lenni vagy hedonistának?
Van-e értelme még mindig az "aranyközépút" fogalmát szajkózni folyton-folyvást? Ha ekként igyekszek teremteni egyensúlyt netán, a nekem szánt vágyak közötti megoszlásban.

Megjelenik az asszony a színen, a nő, a nőstény.
Megremeg szegény szíve szerzetesünknek. Beleroskad. Katarzis keríti hatalmába.
Mellesleg mindkét női karakter gyönyörű és idilli, szavak hiábavalósága. Azaz Christy Chung által alakított Pema maga a megtestesült önzetlenség, az odaadás tökéletes női szobra (ez most félresikerült kép egy kissé). Sujata (Naalesha BeVora) a fiatal kihívás.
Megjelenik. Elsöpör. Kívántat.

A film átütő ereje számomra a buddhizmus emberi arcának a megmutatásában, a felelevenítésében rejlik. Nem dolgozik olyan "dogmatikus bemutatással", ami az általában vett kultúrantropológiai irányzatoknak a névjegye, éppen ellenkezőleg: mintegy meginvitálja az emberi hibákat a humánus egzisztenciába, a mindennapos élet ficamait a létmódunk velejáróinak tartja, fricskát vet a kultúra inkvizítorainak, akik értelmezéseikben az ún. "totális megvalósulást" keresik.
(By the way - who cares?)

A képernyőn nevető szerzeteseket láthatunk, akik nem megfeszülve igyekeznek lemondani a világot képviselő élvezetekről.
Pan Nalin? Első filmes nálam, eddig még nem ismertem munkáit, de képisége némileg Tarsem Singh (The Fall, The Cell) munkáit juttatják eszembe.
Főleg a monumentális díszlet munkálkodik a háttérben, mely a Himalája szent vidékét képviseli, de ami valójában "előtér" is egyszerre, azaz "keretes hely".
Ladakh - "Little Tibet".

Lehetőség

2009-08-07T14:20:00.007+03:00

Alejandro érezte amint átjárja egy jeges áradat. Nézte a képet, amelyen egy női alak volt kivehető, elmélázva figyelgette a kék tengert a távoli horizonton. A horizontjának a szintje jó távol esett, ahogyan általában a tenger szintje mindig a horizonton ér véget. (Ezért történik meg az, hogy ez a vonal, a horizont egyféle jelkép is egyben, az élet „csodálatos” szinten lebegése, egyféle cél, útirány és mindenféle hasonló képzet.)
De Alejandro ezt nem tüntette ki jobban figyelmével. Csak arra gondolt, hogy ez a jelkép, a figyelő női alak mennyire lefoglalja figyelmét, és arra próbál összpontosítani, hogy kitalálja a nő gondolatait. A képen a nő háttal állt neki (hogyan is lehetett volna másképpen), szép íves gerince finoman és kecsesen ékelődött bele a melltartója és fehérneműje közötti különleges terepbe. Ez a terep elszíneződött időnként, máskor meg kivehető volt az a napbarnítottság, amit a tengerparti nap szokott rápirítani a gyöngébb nemre, akkor amikor elhatározzák, hogy eljött a nyár és ideje egy kissé lesülni.
A lesütöttséget nem értékelte régebben Alejandro, csak a tejszínes valóságot, ezt a különös ábrándot, amit az északibb nők képviseltek, ott ahol mindenkinek kevesebb fény és napsütés a jussa.
Csak a jelenkor vigyázó szeme az ami megláttatta benne azt a lehetőséget, hogy a nők bőrének a fényessége, a napbarnítottság, valami különleges ínyencséggel is kecsegtethet.
Alejandrot ezt egy kissé felrázta magányából, és elgondolkodott a lehetőségeken, hogy ez minden jóval is kecsegtethet a jövőben. Sok jóval, no meg bőséggel.
A bőr felületei, a pórusok, a fény ki– és megsiklása, mind azt serkentették benne, azt a tudatot, hogy a felület nagyon fontos, nem számít semmi sem többé, és a reklámok is amelyeket naphosszat falt, csak erősítették benne ezt a tudatot.
Aztán hirtelen a tengerparti homokra vetődött a szeme. A millió porszem garmadája egy pillanatra kizökkentette az erotikus varázsból, ami kezdett eluralkodni fölötte, és a homok asszociációjából az élet rövidsége és illékonysága, meg nem utolsósorban pedig sodrása és ekképpen pedig varázsa jutott az eszébe. Hirtelen megugrottak gondolatai, egy távoli morajlás beteges hangjai is kezdtek begyurakodni elméjébe, és úgy fontoskodtak ezek a gondolatok, mintha utolsó perceiket élnék már.
A minden változik gondolata is tetszett már ezek után. Nem mondható el, hogy különösebb eksztázis kerítette hatalmába akkor, amikor ezt a női alakot megpillantotta, ahogy a tenger végtelenjét szemléli ő is, körülötte a finom és sikamlós homokkal.
A homok egy adott pillanatban felpörgött, a szél belekapaszkodott, ennek következtében a homokszemcsék kezdtek táncot lejteni, egy képzeletbeli muzsikára. Alejandro ezt nagyon különösnek tartotta, hiszen egy kép előtt állt. És ezt nagyon biztosan „meg tudta védeni”, ezt az állítását.
De a homok nem adta meg magát, és egyre nagyobb káoszt teremtett az illuzórikus világban, a képi megformázottságban, mintha mindenféle fizikai törvényszerűséget figyelmen kívül hagyott volna.
Nem hagyta magát a homok, már eluralkodott képi elemként kezdte kezelni a környezetét, a női alak is mintha kevésbé látszott volna már.
Csak ekkor vette észre, hogy egy pálma levelei is belógnak a keretbe. Eddig nem is tűnt fel neki a vegetáció, pedig csak jobban meg kellett volna figyelnie.
Most már Alejandrot is elkapta az eksztázis. Örült minden apró felfedezésnek, minden kis jelnek, minden kis aprócska jelenségnek, amely a kép addigi jól megformázottságát megbontotta. Már nem érdekelte, hogy a női alakkal mi lesz, mi lesz eljövendő sorsával, hadd legyen vele ami éppen történhetne, hiszen semmilyen személyes viszony nem fűzte már össze őket. A tenger magasztossága (ami már egy kissé elvesztette a fenségességét) továbbá is ott volt a képen, mintegy kimerevedett, mintha valamit szeretett volna ezzel mondani. Valami bárgyút, valami biztatót. De ahogyan ez lenni szokott nem mondott semmit, sőt mintha megmerevedett volna az eredeti állásában, abban a nyugalmában, ahogyan a silányabb kivitelezésű képeken lehet ezt felismerni. Mert ekkor a tenger tényleg nyugalomban van, és ez nem az igazi arca, nem az amely háborog, vagy jobb esetben mormol valamit a szemlélőnek.

Archívumban kotorászni egy motorosért

2009-08-05T12:33:00.008+03:00

A Che mítosz

Én úgy látom, ma 2006.aug.1-én, hogy kár azért a gőzért amit a Che mítosznak az újrakeltése felébreszt az emberekben. Persze mindenki megnyugtathatja a lelkiismeretét azzal, hogy ő bezzeg protestált. Annak idején mi is a béke mellett tettük le a voksot, amikor a középiskolában nagy hippik voltunk, és úgy gondoltuk, hogy a trapéznadrág mindenképpen megteszi majd azt a szolgálatot, amit elvártunk tőle.

A Che féle mítoszok begerjesztése nem nagy ügy, a mechanizmus lényegét tekintve. Hiszen:

1. A jelenkori (értsd modernkori, de nem feltétlenül posztmodern:)) viszonyok rendeződése legalábbis történelmi és gazdasági szempontból úgy polarizálódik, amely a tőke és a gazdaság szűrőjén próbálja megláttatni a lényeget

2. Nos, aki manapság szegény, nem tud egyből szimpatizálni a Bill Gates féle magánvállakozásokkal (amelyekkel nincsen is olyan nagy gond, hiszen állítólag karitatív tevékenységeket is folytat:)), annak csakis az olyan forradalmár archetípusok maradnak meg a fejében - mint menekülés és kiút és szabadságillúzió-, amelyek a Che Guevara figuráját helyezik előtérbe. Ezt nevezhetnénk annak az egyszerű mechanizmusnak, amelyet a magyar folklór és kultúra a Rózsa Sándor jelenségként tart számon, és amelynek a szociálpszichológiai értékmutatója azt rögzíti, hogy "milyen derék ember is volt ez a Rózsa Sándor" mert ettől elvett, és odaadta a másiknak, a szegényebbnek történetesen.

3. Ebben a megközelítésben kell látni a Che jelenséget, hiszen azt a begerjesztett mítoszt, amit ő kavart fel maga után az Egy motoros naplójával és a belőle elkészített filmmel nem csak ő tartja fent, hiszen a "népi ajak", az "elnyomott tömegek", a "meggebbedt néprétegek" mind ezt érzik, és amikor arról van szó, hogy ki kell fizessék a napi számlájukat, akkor már csak ilyen történelmi archetípusokra jut idejük.

4. Ha már itt járunk, akkor megjegyezhető, hogy nem lehet elmondani miért is nem akarnak a szegényebbek egyféle történelmi-szociológiai-gazdasági-tőkeapparátus diskurzust folytatni (vagy bármilyen hasonló "komolyabb" diskurzusba belekeveredni), hiszen valószínűnek látszik azért, mert nincsen idejük. Tehát a dolognak több éle van. Egyrészt a Che még mindig erőben van, hiszen imádkoznak hozzá Havannától, Limán keresztül el egészen Maniláig, azok akik éppen nem valamilyen bankszámlájukat egyengetik, illetve valamilyen magánvállalkozást próbálnak beindítani. És nem kell senki sem legyen profi statisztikus, hogy meglássa azt, hányan élnek globálisan a létminimum alatt. Persze erre azt lehet mondani, hogy a "kevésből is meg lehet élni", de azt mindig azok mondják, akiknek a “disznajuk már elég kövér”. Ha valaki úgy érezné, hogy most hirtelen valamilyen baloldali verejtékezés kezdett erőt venni rajtam, akkor az nagyon téved, mert hálistennek már egypár éve levetettem magamról azt a baloldali illúziót, amit általában az emberek baloldaliságnak hívnak.

5. Mert ki a baloldali? - kérdezhetnénk, és máris nagyon bajban lennénk, hiszen a jelenkori viszonyokban ennek már nincsen nagy jelentősége. A baloldali mítoszok vagy illúziók azt próbálták regisztrálni több kevesebb sikerességgel, hogy a tőkerepertoáros élet majd megszűnik, és kiegyenlítődések fognak létrejönni. Azaz valamilyen értelemben pontosan a tőkének a kibukása fog létrejönni. De nem így történt. A történelem valamiféleképpen pontosan rácáfolt erre, hiszen sikeresen visszahozta a tőke hatalmát Kelet Európában a 90-es évek elején, és a hatalmas hurráoptimizmus ezt nagyon jó néven vette. Beindultak azok a látszat magánvállalkozások, amelyek a felszínen a magángazdálkodás illúzióját kezdték kelteni. Mindenki elhitte, hogy valami új fog kezdődni, addig a pontig, ameddig bebizonyosodott, hogy egy elég jól pontra tett érdekszféra tartja kezében a tőkelehetőségeket (jobb terminológia híján mondom ezt), és aztán kezdett derengeni, hogy a kisebbek megint lemaradnak. Hiszen csak névlegesen és a felszínen beszélhetünk lojális versenylehetőségekről (ebben a megközelítésben beszélnek erről!), mert a kártyák leosztása már majdnem az elején eldőlt. Ahogyan az utóbbi időben kezdett kiderülni, már Romániában is ez volt az ún. Forradalom után, amikor a nép megdöntötte a hatalmat, a rezsimet, a Gonosz Birodalmát. És máris elérünk egy nevetségesen egyszerű helyzethez, hiszen az a mondatrész, amely azt jelöli, hogy a “nép megdöntötte a hatalmat” nem bír relevanciával. Mert egyrészt nem a nép döntötte meg a hatalmat, hanem egy jól összeszőtt érdekvállalkozás, amelynek a koordinálása nagyon is racionális elgondolásokat mutat. Az a racionális elgondolás a tőke érdekének a képében jelentkezett, és úgy mutatta ki foga fehérjét, hogy pl Romániában már egyáltalán nem beszélhettünk gazdaságról abban az időben, éppen ezért valamit tenni kellett. Hogy véletlenül egybeesett a tőkeérdekeltség a nép érdekével (vagy ahogyan a Vezér mondta a lakosság…), az csak jól jött mert így együttes erővel meg tudták oldani az éppen aktuális problémájukat. És ez megint nevetséges. Mert mi a nép érdeke, és miért éppen véletlenül esik egybe a két momentum?

6. A nép érdeke egy nyelvi szofizma, egy álkérdés, amit a modern történelem a Francia Forradalom óta kezdett használni, és saját beállításban jogosan. De ezt csak a történelmi diskurzus megkövesedett jellege tudta így beállítani, hiszen valójában a nép szerves egysége már nem jön létre az atomizálódott közösségekben, amelyek mégis egy organikus társadalom képét próbálják sugallni.

7. Ugyan elmondhatjuk, hogy a történelem a széles adattárával egészen szépen kinyítja az elménket, azzal, hogy bemutatja azt, hogy mi történt a múltban, meg a legtávolabbi időkben. És ebben a szerepünkben tetszeleghetünk magunk előtt, hogy mennyire műveltek vagyunk, mennyire átlátjuk a dolgok rendjét és rendeltetését, hogy kezünkben az igazság. De az Igazság más kezében van, és lehet, hogy csak az istenek erénye. Mert ameddig ember van a földön, addig csak reménykedhet, hogy egyszer majd ennek az Igazságnak a birtokába kerül, és majd jól elmondja a többieknek, hogy mit is kell csináljanak a többiek. Hogyan gondolkodjanak, hogyan viselkedjenek, merre hajoljanak, kinek dolgozzanak ésatöbbi.

8. Természetesen az Igazság modernkori felfogása relativizálódott, éppen abban az értelemben, hogy megengedetté vált a tolerancia fogalma, és ennek a következménye abban a kompromisszumos helyzetben csúcsosodott ki, amely azt mondta, hogy mindenkinek a véleménye egyenértékű, és majd egy valamilyen kritérium eldönti a vélemények érvényességét. Ez a Valabilitási elv aztán a hasznosság zászlóvivőjévé nőtte ki magát, azzal, hogy mégis az látszott a leginkább valószínűnek, hogy a Pénz legyen minden dolgok bírája (és lehet, hogy minden dolgok vége is, de nem biztos - lásd Derrida Kant recepcióját), mert nagyon semlegesnek néz ki, és arcátlannak, és ekképpen az emberi tökéletlenséget kiküszöbölhetőnek nézhetjük. De egyről mégsem feledkezhetünk meg ti., hogy a pénz mégis egy hamis bálvány, ideig óráig megoldhatja a problémáinkat, de végső kérdésekben nem segít igazán.

9. Tehát az Igazságért nem érdemes harcolni mondhatná valaki, ha mindezeket végiggondolja, hiszen ebben a földi életben nem tudunk úgysem zöld ágra vergődni. Mindenki elmondhatja a véleményét, hiszen a demokrácia játéka éppen erről szól, vagyis arról, hogy szabadon alkothat véleményt bármiről, és a megfelelő fórumokon és agorákon ennek a véleményének hangot adhat. De hogy valaki végső bírája legyen mindannak ami itt történik, nehezen vállalkozhat.

10. Az igaz, hogy a hatalom játéka - és a történelem ezt is megmutatja - pontosan kitermeli a megfelelő királyokat és vezető kasztokat (most elsősorban szimbolikus értelemben használom, de lehetne konkrétabb értelemben is), és ezek a vezető rétegek úgy érzik, hogy ők legitimációs szerződésben állnak a mindenkori élettel. Ezt bárki gyorsan beláthatja, ha arra gondol, hogy pl a történelem hajnalán, vagy a különböző esetekben mi az ami egy akármilyen hatalomra törekvőt segít és legitimálja abban, hogy kinevezze, esetleg kineveztesse magát. Az egyik megközelítés az Isteni Akaratok Földi Helytartójaiként értelmezi ezeket az embereket, akik úgymond megérezték az Isteni Üzenetet, és ezt mindenképpen a gyakorlatba kell ültessék. Hiszen ők jóval hamarabb értesülnek az isteni tervről, hogy mit és hogyan kell majd csinálni a földi életben.

11. A gyengébbje pedig, ha nem akar alulmaradni - és konkrétabb esetekben veszteni, vagy akár meghalni - nem tehet egyebet, minthogy elismerje ezeknek a hatalmaknak a legitim jellegét. És így köttetik meg az uralkodó-alattvaló szerződés.

12. A történelem azt is bizonyítja ugyanakkor, hogy ezeket a szerződéseket újra lehet bírálni, felül lehet vizsgálni. Mindazok a mozgalmak, amelyek - és egyelőre csak a modernkori eseményekre szorítkozzunk - úgy látták, hogy a szerződés nincsen érvényben (avagy a nép érdekét nem szolgálja…), azt látták jónak ha megdöntik ezeket a hatalmakat, és újabbakat instaurálnak helyette. Elég ha csak a Második Világháború utáni eseményeket nézzük, beleértve ezekbe az afrikai törzsi polgárháborúkat (amelyeknek most sincsen vége), a kelet-európai változásokat a 90-es évek elején, mindenféle újragyarmatosító kezdeményezést és vállalkozást az EÁ részéről kezdve a vietnami, a kambodzsai és mindenféle más háborúval folytatólag. (Kérdés: a jelen események vajon melyik kategóriába tartoznak - újragyarmatosító háborúk-e avagy tényleg az ottani nép érdekét hivatottak szolgálni? Már megint a nép érdeke, mintha valaki szüntelenül papolna a semmiről…)

13. Az újragyarmatosító háborúk koncepciója is enyhén elvetélt gondolat, mert a nagy gyarmattartók- a brit, a portugál, a spanyol, a német, a holland - egy kissé átalakultak. Ők elvesztették a földrajzi elhelyezkedésüket, de valamilyen más területen nyertek mégis valamit, nevezetesen a vállalkozási stratégiáikban, és így azok a gazdasági vállalkozások amelyek elterjedtek egészen a Távol Keletig, mind ezt mutatják. És senki sem szólhat bele, hogy pl egy német vállalkozó milyen maláj lakosságot foglalkoztasson az ottani gazdasági mechanizmusában, hiszen ténylegesen az ő pénzéről van szó, és azt tesz vele, amit éppen jónak lát.

14. Amikor arról beszélünk, hogy Che mítosza feléledőben, akkor mindezeket a mozzanatokat nem kell figyelmen kívül hagynunk, és akkor még nem is beszéltünk a pszichológiai vetületekről. Arról, hogy pl egy kamasz hogyan azonosul egy modernkori bálvánnyal, eszményképpel. Arról, hogy ő majd mihez fog kezdeni ezzel az előképpel, mit lát benne, mennyire tartja reálisnak azt, hogy ténylegesen köze van az illetőhöz.

15. Az emberi alaphelyzetekben mégis az tűnik valószínűnek, hogy valakivel mégis kell azonosuljon az egyén, ha valamit szeretne elérni. Ha valakinek a Vállalkozó Archéja nem tűnik szimpatikusnak, akkor a Harcos Alakját próbálja majd utánozni. Hiszen a mimézis elkerülhetetlen. Egyelőre.

16. Meg kell tanulni eredetinek lenni. És ez nagyon nehéznek látszik.

Reggeli ébredéskor emelkedjünk

2009-08-04T15:15:00.002+03:00

Gyönyörű ellenpropaganda. Vagy a propaganda ellen. Vagy valakik ellen. Vagy egyáltalán. :)

Amikor a szó hordereje is kiürül

2009-08-02T13:07:00.010+03:00

Azzal a veszéllyel ami ilyenkor egy szöveg keletkezésének szintjén velejár, ti. nem tetszik majd másoknak, mert nem olyan az íze, mert az ínyünk sem egyforma, szóval az ízlésvilág elkülönböződése valami elképesztő; vannak olyan akadémikusok, akik még a szubkultúra szintjét sem érik föl, nemhogy kortárs zenéről kezdjünk nekik beszélni, netán valamilyen becketti állapotról, no meg a shakespeare-i szituáció sem megy már annyira - persze ez is sztereotípia - , nincsenek már frappáns idézetek sem, tehát akik valamennyire még tollnokoknak képzelik magukat, legyenek bár amatőrök, azokban még talán van valamilyen igény a szellemi megnyilvánulásra, valamit még szeretnének felmutatni.
Nem és nem.
A szellemi diszkrimináció kora érkezett el tisztelt felebarátok.
Az a legnagyobb szégyen ebben a világban ha valaki mer másképpen élni illetve gondolkodni, netán érezni.
Nem tetszik a legújabb Dove reklám? (Netán valamilyen bajod van a Dove által kampányolt duci nőket promováló hullámmal?) Biztosan ízlésficamod van, ha azt veszed észre, hogy mi - akik bezzeg az igazak vagyunk és a hamisítatlanok, és ezt sosem vontuk kétségbe miszerint nem így lenne - , tehát ha rólunk azt látod, hogy egy esetlen reklámon csámcsogunk, annak esztétikáját cincáljuk szét millió apró darabra (ugyanakkor nem tudjuk honnan ered az aisthetikos szó), szóval drága utasunk szállj ki ebből a világból neked már nincsen régóta errefelé helyed.

Nincsen valamilyen művészi megnyilvánulásnak marketing-ereje? "Miért nem szervezel be magadnak menedzsert?" - hangzik a merész kérdés a be-nem-avatottak részéről. Tényleg miért nem lehet találni egy olyan valakit, aki leszervezi a művész fellépéseit, és neki már csak a saját dolgaival kell csak törődnie, már csak a saját ún.termelésén kell törnie magát (termelés - lásd divatszociológia)? A be-nem-avatás a modernitás átka. A tömegtermelés megjelenik a kultúrában, ez a tévé által sugárzott műsorok igénytelenségét irtózatos erővel táplálja és újragenerálja (lásd kulturális redundancia fogalmát).

Tehát akkor már mi van megint?
Az van, hogy olykor az az érzésünk minden szó elveszett. Valamerre. Valamilyen irányba.

Richard Linklater - Waking Life

2009-08-01T11:39:00.003+03:00

"The reason why I refuse to take existentialism as just another French fashion or historical curiosity is that I think it has something very important to offer us for the new century. I'm afraid we're losing the real virtues of living life passionately, sense of taking responsibility for who you are, the ability to make something of yourself and feeling good about life. Existentialism is often discussed as if it's a philosophy of despair. But I think the truth is just the opposite. Sartre once interviewed said he never really felt a day of despair in his life. But one thing that comes out from reading these guys is not a sense of anguish about life so much as a real kind of exuberance of feeling on top of it. It's like your life is yours to create. I've read the postmodernists with some interest, even admiration. But when I read them, I always have this awful nagging feeling that something absolutely essential is getting left out. The more that you talk about a person as a social construction or as a confluence of forces or as fragmented or marginalized, what you do is you open up a whole new world of excuses. And when Sartre talks about responsibility, he's not talking about something abstract. He's not talking about the kind of self or soul that theologians would argue about. It's something very concrete. It's you and me talking. Making decisions. Doing things and taking the consequences. It might be true that there are six billion people in the world and counting. Nevertheless, what you do makes a difference. It makes a difference, first of all, in material terms. Makes a difference to other people and it sets an example. In short, I think the message here is that we should never simply write ourselves off and see ourselves as the victim of various forces. It's always our decision who we are." (kiem. tőlem, d.j.)

Múltigézet ördöngösen behatárol

2009-07-31T12:50:00.011+03:00

Különösebb mesterkéltség ha azt állítjuk, a múltat folyton megszépítjük? Rengeteg olyan pillanat, perc vagy esemény akadt életünkben amely akkor és ott nem rendelkezett azzal amit egyáltalán szépnek nevezhetnénk - saját életre reflektálva - , és lám eltelik egy kis idő: a dolgok megszépülnek.
Valójában ez ellen nincsen amit tenni. Jön, nem vár, folyton emlékeidbe tolakodik. Illetve az emlékeid összessége adja a múltadat. És ennek alapján meghatározod lényedet. Ez lennél. Egy múlt-kompresszió. Valaminek az összesűrített változata.
Te vagy saját múltadnak az mp3 változata. ( - megnézni Sütő Zsolt gondolkodási mémjeit.)
Ez tehát szentencia erővel bír.

Ez tartja részben lefagyasztva a tudatodat. Emlékszel arra is, hogy a tavaly a kutyád milyen színűt szart a Podmaniczky utca sarkán. Miért lényeges? Miért lényeges az, hogy emlékezzünk a szerelmi történeteink részleteire (például)? Kinek jó ez?
Merengünk magunk elé, újból felidézünk bájos vagy kellemes epizódokat, de az már nem az. Az csak a lenyomata valaminek, ebben már rég nincsen élet. Csak egy megsárgult vízió, egy ködös ábránd, egy magányos utazás egy rég letiltott senki földjén, ólomízű falakkal kibélelt katakomba, az újabb érzelmi ingerekre totálisan levédett atombiztos menedékhely.
Ez a múlt? Ez a nosztalgia? Ez a jelentől való szabadulás?

Néhány napja szórták mint magvakat a madaraknak a Dunán a chilei ópuszt, az Alberto Fuguet által forgatott Se arrienda (magyar cím Zuhanás) c. alkotást. Ebben is egy fiatal fickó örlődik, polgári nevén Gastón Fernandéz, aki Santiagoba visszatérve nem találja a helyét. A régi szerelem még egy kis ideig felmelegítve, de aztán az sem sokat segít a továbbiakban, szétmállik minden e körül az egyén körül. Lassan és szívósan, ahogyan az élet szereti.
Egy keret-film is szolgál a nagyfilmben, azaz pontosabban egy betétfilm van elrejtve mintegy mementónak. Fekete-fehér ez a betét. (Ami talán egyik olvasata lenne a filmnek.) Egy olyan város - ami szintén a santiagoi életről szól - ahol az emberek elvesztődnek saját életükben. Nincsenek kiutak.
Majd egy újabb szerelembe botlik.
Cordelia után - aki elmerül az újabb pasasával, a kozmopolitának látszó de valójában kiüresedett létformákat hordozó életmódban - Elisa következik.
Más karakter, más lehetséges perspektívák. Más ízű ekként az élet.

Mondanom sem kell, hogy gyönyörű képsorok váltakoznak. Remek kamerakezelés, megfelelően szürreális dialógusok. Mint az életben. Sok bizarr elemmel. Nem így lennénk mi is? Itt egy kis ízelítő.

Vidja

2009-07-30T17:56:00.002+03:00

"Amikor Szókratész a méregpoharat kiitta, tagjai kihűltek, és a dermesztő halál szíve felé közeledett, még annyit mondott: Ne felejtsetek el kakast áldozni Aszklépiosznak.
E hely értelmére vonatkozólag régebbi kommentár fölött nem rendelkezünk; az újabbak pedig nem nagyon értik. Megpróbálkoznak azzal a magyarázattal, hogy Aszklépiosznak a meggyógyult betegek szoktak áldozni, és Szókratész halála pillanatában arra céloz: az élet nagy betegségéből gyógyult meg. Ez a megfejtés persze nem egyéb, mint Schopenhauerrel megfoltozott Szókratész.
A kakas, amit Aszklépiosznak fel kell áldozni: az éberség. Ez a kakas az, amely a templomok tornyán forog. Ez a szélkakas a házak tetején és a nemesi címerekben. Még mielőtt a kakas megszólal, szól az Evangélium, háromszor fogsz elárulni engem. Értelme: mielőtt a lét teljességére felébredsz és egész valóságában megérted, hogy mi az, ami veled történik, nem teszel mást, mint permanens árulást követsz el Isten és önmagad ellen.
Az Olajfák hegyén, amikor az Úr imádkozni vonult, így szólt: "Virrasszatok és imádkozzatok". S mikor visszatért, a tanítványok aludtak.
Iránban a kakas neve Paroderes, és ő hozza az embereknek "a kötelességek buzgó teljesítését". Amikor reggel megszólal, az Aveszta szerint azt jelenti: "Keljetek fel és imádkozzatok, mert eljön Busjaszta, az álmosság démona, aki azzal hiteget: - Csak aludj, ember, aludj, a te időd még nem érkezett el".
Éberség nem annyi, mint ébrenlét. Nem annyi, mint az érzékeket tevékenységben tartani, látni, nézni, cselekedni, mozogni, tudatosnak lenni, tudni. Az ébrenlét sem egyéb, mint az alvás egy neme: az érzéki világban levő alvás. És az a kakas, amelyre Szókratész céloz és amelyről az Evangélium beszél, és Paroderes, az az éberség, amely éppen az érzékek világából való felébredésre hív. Az az éberség ez, amely látja és tudja, hogy az érzéki világ is álomkép. Szókratész, amikor a méreg szívéhez közeledik, ebből az álomból ébred fel. Ezért kell Aszklépiosznak kakast áldozni hálából, hogy - felébredt. Szókratész azért kérte, hogy nevében kakast áldozzanak, mert az egyetlen dolog, amit magával akart vinni, az, ami a lét minden állapotában és minden lehető világban, itt az anyagban, ott a szellemben, amott az istenek között és azokon túl az örök megváltozhatatlanban, az egyetlen fontos: ez a kakas ébersége. Ezért van a templomok tornyán kakas. És aki, mint a tanítványok az Olajfák hegyén, alszik, az nemcsak álmos. Az nem is tud semmit és nem is lát semmit. Az vak és tudatlan; mert tudás-látás-éberség összefügg úgy, hogy az éberség minden látás és tudás feltétele. Aki pedig vak és tudatlan, az bizonytalan és ingatag és gyáva és áruló. Háromszor fogsz elárulni engem.
Aki vak és tudatlan és kába, és akit az álmosság démona megtéveszt, azt hiszi, hogy az ő ideje még nem érkezett el, egész életét átalussza érzékeinek és képzeletének álomképei között. A földi életnek végzetes lehetősége, hogy az ember benne tökéletesen elalszik. Ha nem lenne kakas, mindenki aludna.
Az éberség az ember metafizikai érzékenysége. Meta ta phüszika pedig annyit jelent, hogy: túl a természeten. - Természetfölötti érzékenység, amely néz és lát és tud olyat is, ami az érzékek számára hozzáférhetetlen. Az éber, aki az érzékek, az értelem, az érzések, a szenvedélyek jelenségein túl lát. Buddha állandó jelzője: a tökéletesen felébredett. De a buddha szó maga is szellemi éberséget jelent. A felébredt álmodó. Aki az álmosság minden faját levetette, nem alszik többé sem érzékeiben, sem szenvedélyeiben, sem értelmében, sem vágyaiban, sem zárt emberi Énjében."

in: Hamvas Béla - Scientia Sacra

Kötelezettségeink ideáját vesd el kartárs

2009-07-28T12:32:00.014+03:00

Majdnem egész életünket az az imperatívusz hajtja, mely fennkölten hirdeti, hogy majd minden földlakónak kötelezettségei vannak. Ezt jórészt jogi alkalmazások stabilizálják, legyen az alkotmánynak nevezendő, vagy büntetőtörvénykönyvnek (mely inkább a szankciókat, no meg az ezeknek okát jelző ún. eltéréseket foglalja egységesebb tömbbe) vagy bármi ami látszólag a társadalmi harmóniát meghatározza. Ettől még belsejéből, a legmélyebb társadalmi bugyrakból rohadhat az egész korpusz, és ennek jól meghatározott paraméterei vannak személyes véleményem szerint.
Ha valaki mint egyén nem látja be, hogy őneki feladatai vannak, akkor bizony ezeknek kötelezettségeket írnak elő. Az állambácsi, legyen az bárki, már az életének a kezdetein: óvónő, osztályfőnöke, hadnagya a katonaságban, egyetemi docensek hada, a bürokratikus rendszer kisebb és nagyobb pártkatonái. Az elmúlt rendszerben ehhez még a derék pártunk és államunk csatlós pártfunkcionáriusai is hozzájárultak.
Akik aztán az idők során kényelmes pozíciókba kerültek, nem egyszer előnyös üzleteket pártfogoltak, netán önmaguknak rendezték be a megfelelő konfigurációt, hogy nagyot lehessen szakítani egy akármilyen "gazdaságinak" álcázott húzással.
Igen, HÚZÁSSAL.
Ebben a gyönyörű és kreatív országban majd mindent lehet!
A Becali ügyet évek óta sürgetik és még sehol sincsen, a stagnálása valami elképesztő!
És ehhez hasonlóval tele van a napi sajtó. Eszem ágában sincsen, hogy most még hozzátegyek valamit a végtelennek tűnő listához, hiszen majdnem mindegy az egész gesztus. Sokszor már nem hiszem, hogy valamit még lehetne tenni a lajstromban, mert egyszerűen az érdek hiányzik a kiegyensúlyozott élethez.
Igen az érdek, aminek oly rossz csengése van némelyünk fülében.
De ez a fajta érdek is elenyészni látszik.
Az emberi létrontás már teljesen maga alá temet majd mindent.

A kötelesség fals eidosza
Nem azért fals mert valójában nem jelent már semmit, hanem azért mert sokat hangoztatták (lásd a bolsevik rendszerek pszeudo-morális agóniáját, a "párthűség mítoszát", no meg a keresztény intézmények, főleg a katolikus egyház kanonizált hűségvonulatait, amelyeknek a megtorlásai az inkvizíció démoni iparágában csúcsosodtak ki). És emiatt egy olyan mozgató paraméter mint a kötelesség (melynek a szimpatikusabb formái a "betyárbecsület" kategóriájában jelölődnek az általánosan vett folklór-gondolkodásban, azaz a laikus eszmerendszerben) válságát éli.
Nem is lehet másként.
Egyáltalán hogyan is gondolhattunk ilyesmire a történelem valamilyen optimistábbnak nevezhető korszakában? Azok az epochéval kapcsolatos ideák, amelyek valamilyen történelmi helyzetet leírnak jogosan írhatók le konkrét tényáradattal, és egyáltalán megfognak valamit egy letűnt kor mélységeiből? (Gondolok itt elsősorban E.Husserl epoché fogalmára.)

Város mely a múltját idézi (ex nihil politicum)

2009-07-26T13:12:00.016+03:00

Kiruccanásunk a Segesvári Középkori Fesztiválra. Majdnem minden található mi szem, no meg szájnak ingere, főleg a bazárrendszer ami itt is megállja derekasan a helyét, de éppen emiatt szuggerálja hitelesen a középkori hangulatot. Tolongás miegymás, ilyennek kell ennek lenni! (A pénztárcámat egy jó ideig a táskámban hagytam, pedig folyton ott volt a kontroll, hogy bármikor meglovasíthatják, habár egyelőre csak két üres bankkártya található ebben, azzal sem lehet eljutni Partiumon túlra.) Gyönyörűek errefelé is a lányok, mondanom sem kell, hogy a román szépségekben van valami ami megfoghatatlan, és ha genetikailag nézem a jelenséget, akkor azt kell állítanom, hogy valamilyen mediterrán gyökereket is felfedezhetünk illetve nyomokban a Közel-Kelet leheletfinom hatása is jelentkezik ennek a népnek a nemzeti genealógiájában ("társnemzetünknek" - lásd a szoft erdélyi magyar újságírást, merre Caragiale joggal mondhatta, hogy a "limbaj de lemn" használói és ügetői). Az Árpád Sálasok (copyright by Joe G.) erre nagyon ugranak...hiszen előszeretettel táplálnak ezzel a választmányi néppel szemben valamilyen heves és megnevezhetetlen ellenszenvet. Ezt a kérdést sokszor úgy intézem el magamban, hogy minden népnek megvan a maga söpredéke és alja, no meg a neves személyiségei és egyéniségei. Ezzel ez a kérdés részemről lezártnak nyilvánítattik! Q.E.D.

Valami bűzlik már megint

2009-07-23T12:32:00.005+03:00

Úgy is adódhat sokszor, hogy valami az utolsó perceit járja. Transzformáció ezerszer és mindörökké, ami már-már rögeszmémmé vált. Vlad Mugurnak a Hamletje utolsó adaptációja volt munkásságának, utána eltávozott a sor(s)ainkból.
Életemben ekkora színielőadást nem láttam azóta sem! (Ekkor még 2001-et írtunk.)
Pedig egy sereg előadáson részt vettem életemben, teszem azt Pintér Béla színháza sem semmi, ahol is a jovialitás úgy dől ki ezekből az előadásokból mint a Hrabal-novellákban a sör.
De ami az élet keresztmetszetének számít az én szemléletemben, színielőadásban gondolkodva még mindig, az a Mugur-féle Hamlet. Ezt egyszerűen nem überelte senki sem eddig.
Ennek az előadásnak az erénye - a sokszor elkoptatott észrevétel, belátom - , hogy nem tudni Hamlet őrült volt-e vagy sem. De itt tényleg működött. A Sorin Leoveanu által alakított Hamlet maga a mennyország és pokol közötti nyughatatlan zarándok archétípusát hozta, és a Bogdán Zsolt által megelevenített Claudius is teljes mértékben állta a helyét. (Van amire büszkék lehetünk még mindig.)
A Helmut Stürmer által vázolt díszlet még mindig él bennem, és az átalakulás fájdalmas időszakát szimbolizáló "perioada de tranzitie", a talk-show típusú műsorok untig ismételt és emiatt elcsépelt szószerkezetét támasztja alá, ahol a dániai politikai és társadalmi táj remekül utal az itthoni viszonyokra: a színpadon építőtelepi állványzat díszeleg, amelyen zajlott az egész előadás. Igen, építkeztünk és ma is ezt tesszük! (Még mindig átalakulunk, valaki mondta-e már, hogy révbe értünk volna?)
Olvasom a neten - sokszor visszatér a téma, mert nem tudni ki nyúlja le a nagyobb pénzeket - , de már Mircea Badea is az Antena 3 adóján letolja ezt a színházat ami ebben az országban működik: "tară de autostrăzi".
Igen, száguldunk!

(...)

2009-07-21T20:02:00.000+03:00

Ne aggodalmaskodjatok tehát a holnap felől; mert a holnap majd aggodalmaskodik a maga dolgai felől. Elég minden napnak a maga baja.

in. Hegyi beszéd, Máté Evangyélioma 6.34.

Roadrunner a végén rátrafál!

2009-07-20T15:37:00.000+03:00

A receszió begyűrűzik a Coyote világába is. Munkanélküliség és egyéb toposzok. Miből fogunk megélni? (A végén a slusszpoén mindent megér.)

Eső esik tömbökben

2009-07-19T14:26:00.001+03:00

A nyári záporoknak megvan a sajátos értelmük, a líraisaág vetületei jelennek meg ebben a jelenségben, bizonyos kafkai magány és mégsem, sokkal inkább a szervesség tisztelete, az olyan szervességé ami az élővilágot a leginkább jellemzi. És ezt nevezhetnénk a körforgás tanának.
Archaikus felfedezés természetesen, már régen felismerték a ciklikusság jellegzetességeit. A metamorfózis, azaz az állandó változás egy adott aspektusában tömbökbe szerveződik, mintegy megismétli magát, de sosem ugyanabban a formában. Ha mai szóhasználattal próbálunk élni, akkor azt mondjuk, hogy ez a tömbszerűség modul, vagy epizódszerű.

Amikor felfedezték az ismétlődést az első emberek, akkor joggal próbálták egységes tudásba szervezni mindazt az ismeretanyagot amivel éppen rendelkeztek. A tudományágazatok szerteágazásának és specifikus tudásanyagának éppen ez a lényege. (Lásd Karl Popper tudományfilozófiáját.) Az empirikus anyagnak - vagyis folklór megközelítésben a tényanyagnak - szerveződni kellett, és emiatt törvényeket állapítanak meg a korai megfigyelők. A megfigyelőből idővel válik tudóssá, amikor valójában a "tudatosság" is vezérli a kutató szellemet, illetve a "tudati megismerés" is fontossá válik.

A tudatunk regisztrál, megfigyeli mindazt ami az érdeklődési köréhez hozzátartozik. Ez nem olyan egyszerű vizsgálati állapot, hiszen az 'érdekeltség' sokparaméteres indikátor. Jelezheti azt, hogy az érdeklődés szociálisan kondicionált (honnan származik az egyén, milyen ismeretanyaggal találkozik az élete során, milyen szociális interakciói vannak más egyénekkel, emezek milyen tudásanyagot továbbítanak, milyen mémeket - lásd Dawkins mém meghatározását), akár intelligenciafüggő is lehet, ugyanakkor a 'termelési aktivitások' miatti időhiány is belejátszhat a folyamatba (ez már egy kissé szakszervezeti kérdés lenne).

Droidizmus

2009-07-18T14:14:00.001+03:00

A beszélő szerszám fogalma már régebben elgondolkodtatott, az elején kissé kétségbeejtett majd pedig időnként vissza-visszatért a gondolkodási műveleteimbe. Vannak akik egyből kígyót-békát dobnak azokra akik ezt a problémát feleleveníteni látszanak, mintha valamilyen mételyt kezdenének emezek belekeverni a nyugvó életbe. De hát kulturálisan kondicionált az ún.társadalom is, nemcsak abban a megközelítésben, hogy minden kultúrkörnek megvannak a maga paradigmái, hanem abban az értelemben is, hogy megvannak a saját különbejáratú démonjai is. És ez már nem annyira vicces.

Hiszen mit kell értenünk ezalatt, hogy különbejáratú démonok?
Például ez a beste modernitás már beleveti magát abba a csenevész tudásba, ami lerohanja az elménket a képernyő felszínéről is. Minek kelljen valami más? Minek kelendő az alternatíva? Nem hiszem, hogy annyira naiv lennék, ha ezt feltételezném az átlag halandóról, hogy ezeket a kérdéseket felteszi magának, ha egyáltalán felteszi. Mert lehet, hogy a vegetációjának közepette még ezt sem próbálja feldolgozni, hogy egyáltalán azt megkeresse: a kérdéseket a cortex termeli ki? Vagy a neocortex? De akkor már neoliberalizmus? Vagy netán neoavantgárd?
Hopsz!
Itt már túl elszálltam érzem, ez már túl kemény dió annak, akinek Reiffeisen számlája van aktívban és a napi ülepnyalogatás különleges és érdekfeszítő aktivitásának kell szentelje azt a kicsiny életét. Vagy a többi bankfióknak a bankszektor egyre terjengősebb, de annál inkább valamilyen démoni erővel átitatott világának.
Mert akinek van hitele, az ember!
Na igen, de kinél?
Nálam az az ember, akinek nálam van hitele (főleg emberi aspektusban), nem a nem tudom, hogy milyen "x vagy y banknál".
Szóval a beszélő szerszám kérem szépen! Ez a mai ember, és aki nem tudná ez a görög demokráciának a terméke - ez is - , és azokat a rabszolgákat jelölte, akik valójában termeltek. Nem volt szavazati joguk, de az is igaz, hogy nem ők mentek a háborúba. Ez a Szokrátészek, az Alkibiádészek, a Szophoklészek, az Arisztotelészek előjoga volt. És ki akkor a beszélő szerszám?
A beszélő szerszám a mai modernkori - és akár szci-fi stílusjegyeiből átvett - fordulattal élve: a droid.
Igen: A DROID.
Ez szerintem politikailag is teljesen korrekt, hiszen nem is arról van szó, hogy egy külön rasszt termelne ki a gondolkodó (netán szabadelvű) szubjektum. Nem.
Arról van szó, hogy van egy rendszer - egyre inkább átszervezett és egyre jobban megszervezett struktúrákkal - , és azon belül ott van egy rakás szerencsétlen, aki lohol naphosszat, reggeltől estig, azt sem tudja sokszor minek a jegyében cselekszi ezt, avagy mi ennek az egész drámának az értelme, de látja, hogy sokan futnak mellette: emiatt ennyien nem tévedhetnek, gondolja ő is, eme hosszútávfutói magányában.
De bizony nagyon is tévedhet(nek).

iszonyatosan

2009-07-17T19:40:00.000+03:00

Amikor lekászálódtam a vonatról a Keletiben, már nekem feküdt a pesti meleg, simogatta enyhén a borostáim szegélyét, néztem és bámultam merre lenne az első célpontom, persze tele utazókkal, ki erre ki arra, valamilyen irányt látszólag mindenki választott magának, még az is aki a lelke mélyén már évszázadokkal ezelőtt eltévedt, persze én nem ebben voltam, nekem megvolt a jól kiérdemelt célpontom, és majd kitűnik, hogy miért kiérdemelt célpont lesz ez, mert nem akartam semmit sem az élettől, csak azt az esélyt, hogy tisztességesen lehessen játszani, valahogyan úgy, hogy a végén ne kelljen szégyenkeznie az embernek milyen stratégiákat alkalmazott, vagy mennyire kerül távol az Istentől egy ilyen helyzetben, ez persze nagyotmondásnak tűnhet főleg egy olyan ember esetében, aki nem is vallásos a szó szoros értelmében, de akinek lenne valamilyen Isten-képe, valamilyen tükörképe mert az Isten az ember lelkében él, legbelül valahol legmélyebben, nem mindenáron az arcára van felfestve, azért, hogy azt higgyék egyesek mennyire igazhívő, de egyelőre hagyjam az Istent, mert itt sokkal profánabb dolgok történtek, olyanok amelyek belevésődnek az ember emlékezetébe, visszatérve elmondhatom ahogyan szép komótosan kezdtem elhagyni a Keletit, látom, hogy felbombázott az egész terület, építik a metrót a népnek, a legújabbat, hiszen kell is ez mert a túlnépesedés nem bírja már, a modernitás mindenhova begyűrűzik mint ez a fene válság, amiből egyelőre nem evickélünk ki,

mert minek is ha egyeseknek nem is érdekük, de ezt is hagyjam, mert azokban a pillanatokban minden az eszemben volt, csak éppen a válság nem, örültem annak a ténynek, hogy újabb ingerkörnyezetbe kerülök, valami újabb díszleteltolás váltja fel az előző színt, és én az Ádám mint első ember megkeresem az Évámat, akinek a rejtekhelyét tudtam, de nem szerettem volna idő előtt megérkezni, idő előtt kijátszani a kártyáimat, hanem szépen megtervezni mint egy neves makedón sztratégosz a perzsiai hadjáratát, szépen kalkulálni, habár ez egy csúnya latin terminológia, de annál pontosabb, hiszen minden megmutatja az igazi arcát ha egy igazi nagyító alá helyezzük, és ilyen a nyelv is a saját nyelvünk világa, mindent megmutat ha helyesen figyelünk, persze most a latin terminológiát használtam, ettől nagyon nehéz szabadulni, na de ne legyek terjengős már megint, szóval ez a nyár hevessége már megint, hogy ilyenkor a lélek hatalmas magasságokba emelkedik, egy iszonyatosan tekervényes száguldás minden jelenlétünk, a hullámvasút jut ilyenkor bárkinek az eszébe, az elején lassan emelkedőben mintha semmi különleges nem történne a következőkben, de eljön a csúcspont az a mágikus csúcspont, amikor minden eldőlni látszik de valójában ugyanazon a vágányon haladunk, se jobbra se balra nem lehet eliszkolni vagy menekülni, csak a megteremtett sors az amin továbbindulhatunk, az a fene determinizmus, ami majdnem mindent átölel, és amivel valószínűleg Heisenberg nem értett volna egyet hiszen akkor a nevéhez fűződő határozatlansági állandó értelmét veszítené, na tehát a csúcspont az olyan mint az orgazmusnak a legteljesebb pillanata, hogy mindenki állandósítaná ha tehetné, de nem lehet mert az élet sokkal bonyolultabb és szövődményesebb mint azt gondolnánk, és a folytonos átalakulás kényszere hajtja teljesen értelmetlenül, de olykor felvillan némi értelem és ebbe kapaszkodik bele boldog és boldogtalan, ebbe a pillanatnyi értelembe, ebbe az illúzióba ami a csúcspont illúziója, de már nem is tehet semmit mert a hullámvasút, az élet hullámvasútja tovább zuhan vele, valamilyen nem várt és képtelen mélységekbe, hogy aztán ott is elérvén a mélypontot egy hirtelen lendítéssel felfelé emelkedjen az egész szerkezet, nos ilyennek látja az ember időnként az életet, amikor a sok szoknya kissé elpárolog az elméjéből és kezd kissé tisztábban látni, illetve ezt képzeli bele a saját forgatókönyvébe...

Probably me

2009-07-15T15:48:00.002+03:00

Erre a dalra azt hiszem, hogy kiugranék egy ejtőernyővel a Nagy Semmibe. Talán még ejtőernyőre sem lenne szükség.

Az utazó morcossága

2009-07-08T18:58:00.000+03:00

Utazó szindrómám van már egy jó ideje és igyekszem nem panaszkodni ebben az esetben, sőt ellenkezőleg ha azt állítanám, hogy olyan emberi szituációkba kerülök, amelyeket egy normál halandó nemigen élhet meg, akkor kevesen lesznek azok akik ezt elhiszik. De így van.
Még akkor is ha ez soknak - sokunknak - nem tetszik.
Azzal, hogy már egy jó ideje kimozdítottam magam a szokványos keretből, a megszokott posványból, ami lehet nem is annyira rossz egyeseknek, sőt langyosan értelmes és értelemszerű.
Ebből egy adott pillanatban kilép az ember.
Az utazó.

Ha mindig ugyanabban vagy, akkor előbb utóbb a világra mutatsz, hogy az mennyire kegyetlen és mennyire gonosz, és mennyire letarolja a személyiségedet.
Igen, sok az áldozat ezen a világon, mert nem szeretnek változtatni.
Nem szeretnek elindulni.
Jobb a langyosban ellenni, és végeérhetetlen szócséplésekbe bocsátkozni azt illetően, hogy a rendszer mennyire emberellenes.
Ezt már régen tudtuk, hogy emberellenes.
Én is ismételjek meg az amolyan Orwell vagy netán Huxley nyomán keletkező gondolatokat, amelyek a sikertelen életünknek a mutatóit szolgáltatják az ülepünk alá folyton?
Akkor meg minek ismételjük folyton, ha már nálunk sokkal okosabbak elmondták, leírták, nemegyszer meg filmet is csináltak emezekből?

Az öröm kellene harsogjon majd minden pillanatban, én ezt nem egyszer hangsúlyoztam bizalmas körökben. A zorbászi észjárás és érzelemvilág kellene domináljon.
De nem ezt tesszük.
A folytonos magyarra kaliberezett panaszkodásban élünk majd minden nap, és ezért ki tehet elsősorban?
Csakis mi magunk.

(ESŐS) - modorom csalása

2009-06-22T20:06:00.001+03:00

Egyszerűen szaros ez a nap ezzel a sok esőzéssel. Én is interiorizálódok, teljesen magamba esek, mintha valami zuhanás, áh valami meteorit önmagamba esését imitálnám. Még a mondatok sem találóak.

Valamilyen elektromos motrokat bütyköltünk Kutya barátommal (éljen Az andalúziai kutya!). Ez volt a mai pragmatikum győzelme, a beborult és letargikus napnak a diadala. Legalább valamilyen kézzelfogható beágyazás jelenik meg a felszínen, a hasznosság bátorító tudata.

És van ilyen, természetesen ez nem csak illúzió.

Összepakoltam már megint, tetemes utazótáskám megint duzzad a beleszuszakolt holmiktól, ruháktól. Holnap ilyenkor ha minden megfelelően alakul már Bécsben leszek.

A korpusz testessége

2009-06-19T21:03:00.000+03:00

Belepillantok azaz belesandítok az Arthur Koestler kötetbe, A teremtés címet viselőbe. Aztán hátralapozok, látom, hogy meglehetősen sok témát taglal, itt nincsen menekvés, vagy valaki érti amit mond az illető, vagy nem. A szellemi konfiguráció, mely kategória már-már obszesszív tüneménnyé fajult életemben, de meglehet: fakult.
Szóval fakulttá válik egy szellemi konfiguráció különböző okok miatt. Egy ilyen kaliber mint Arthur Koestler, aki akár szellemi nagyágyúként is definiálható már-már sértő. Persze ez egyértelműen ostobaság, csak hát az odafigyelés, a koncentráció maximális kell legyen, hogy megértsük miről is beszél. Először a nevével Faludynál találkoztam, ő engedett hozzáférni a nevéhez (első olvasatban a neve így jelent meg, mint ismeretlen szellemi délibáb), nos innen az ismeretség.

Azt is el kell mondanom ilyen szellemi kaliberek láttán, hogy majdnem mindig lenyűgöz a korpusz. Az a korpusz, amit egy alkotó letesz az asztalra, amire majd hivatkozhatnak mások, igen ez egy bizonyos beállításban az alkotó hiúságát is belefoglalja.

Néhány nappal ezelőtt egy viszonylagosan napfényesnek mondható délidőben, a Deák téren valami kortársaimnak beszéltem (alkalmi hallgatóság volt, még két fiatal srác, egy cigiszünet közepette), szóval ugyanakkor megint érintettem halványan a korpusz fogalmát, de akkor Hegel neve bukkant fel valahonnan a rejtett ködből, mintha az Ideológiai Khimérák kezdtek volna valamilyen törzsi táncot lejteni az elmémben, nos ez sem jelent sokat, csak éppen említettem nekik, hogy micsoda kókler lehetett ez a Hegel, persze korpusz meg minden, kilóra mérhető a műveinek tömege, nemcsak pár oldal, na de milyen áron?
Ugyanis Hegel III.Frigyes porosz királynak volt a kegyeltje, bizonyos beállításban (én persze porosz császárra emlékeztem és ekként is referáltam a kis hallgatóságnak, na de így veti el az ember a sulykot az emlékezetében), tehát az én meglátásomban az szerepel, hogy könnyű ideológiai keretet szabni az embereknek, amikor valaki keményen lepénzeli. Persze ez nem jelenik meg a wikipediában itt, inkább valamilyen régebbi szemináriumi infó jelent meg a lelki szemeim előtt.

Zenei pofonjaim?

2009-06-14T14:40:00.001+03:00

Azzal is kezdhetném, hogy azt állítom kissé bőszen, vagy éppen kissé letisztulva, hogy az írás békés. Békés akkor ha úgy veszem, egy esetleges zenei ellenfényben, hogy csendes. Tehát maximum a billentyűk halk pötyögése nyög majd ki egy akármilyen kis térből, és hát persze hol vannak azok az idők, amikor még az írógép kattogása áthallatszott a szomszéd szobából? És ami a legjobban tetszett, a végén a csilingelő hang, még pontosabban a csengő hang, amikor a sorvéghez jutott a fogalmazó, vagy író vagy bárki, és aztán egy jól irányított pofonnal elintézte, hogy az írógép fejléce újból kezdje...
Na hát kérem, hol vagyunk mi ettől?

Na de kérem nem erről szeretnék referálni ezekben a pillanatokban. Hanem arról, hogy ennyi szép cigánylányt még életemben nem láttam, mint a Gödör Klubban megrendezett Athe Sam fesztiválon.

A tegnap esti Új Magyar Gipsy Jazz azaz Szakcsi Lakatos Béla és zenekara egyszerűen letekert minden utóbbi hónapokban szerzett zenei élményt amelyen megjelenhettem! Ha azt mondom, hogy egyszerűen fenomenális, vagy gyönyörűséges, akkor nem mondtam semmit! Nincsenek szavak az ilyen élő zenei pörformanszra!
Egyszerűen el kell menni, vagy szerencsésebb helyzetben ott kell lenni.
Nem tudom.
Akkora örömzenét rittyentettek, hogy ezt nem lehet kifejezni.
A zene önmagáért áll. A szavak csak csorbítanak mindezen.
Szóval ez egy frissítő zenei pofon volt kérem alássan és tisztelettel.

Ragok rabsága

2009-06-13T20:12:00.001+03:00

Javaslatok csakis moderáltaknak és jólnevelteknek:

Kijövök Pomázra, egy kissé lefáradtan lépek a peronra, jegyet váltok, de szeretnék bliccelni, hiába a régi bevett szokásokat az "adózásokat a társadalom oltárán" még nem tettem magamévá. Lehetne másképpen is élni, kissé klisészerűen, azt mondja ez a fene nagy János (ki egyébként teszi a dolgát, legalábbis abból a szemszögből amit én látok a szögletemből), hogy nem lehetséges az ha az ember magáról beszél. Nem is kell.

Felszereltünk egy beste nagy bojlert. Kerestem az alátétet, mi hova illik, ilyenek.
Aztán megtaláltam az anyát. (A csavarrendszer miért is használ hasonló szinoníma rendszert, mint az "anya"?)
Becsavartuk. Becsavartam.
Szóval jól be kellene csavarni az életben. Azaz az életnek.
"A ragok rabságát nem lehet túlélni", mondta volt valaki egy adott pillanatban egy irodalmi szeánszon.
Szenzációsak a sörök.
(Napfény. És függöny.)
A pipára is rá lehet szokni, de a dohány ne legyen se túl száraz, se túl nedves.
Cigaretta helyett szivart kellene fogyasztani.
Khm...

Bodhisattva in metro

2009-06-08T15:40:00.000+03:00

Pompás!

ursula korai fondorlatai és a mogorva autóbuszsofőrök

2009-06-08T13:47:00.000+03:00

Most nem akarok senkit sem fölöslegesen a részletekkel traktálni, de Ursula teljesen kihoz a sodromból. Nem úgy, hogy remegni kezdek, vagy valamilyen neurózis lesz úrrá rajtam, hanem valahogyan egészen másképp. Nem tudom egyelőre megfogni.
A tegnap üzengettünk itt a neten, no majd utána usgyé menjünk szavazni. Komám éppen sms-sel traktált, miszerint menjünk el szavazni, mert nagy a szar. Így fogalmazott.

Na lám merre kell menni, tudom a Thökölyn van a követségünk, ez a derék hazai termék, igen kellesz nekünk követség, a magyarságunk megmaradásáért. Mondtam magamban persze, de annyira nem is hittem el, hiszen milyen román követség, és mi köze a megmaradásért? De ezen a napon, a tegnapin úgy nézett ki, hogy a kettő összefonódott, vagy legalábbis összenőtt egy adott szinten.
Szóval találkozunk a Blahán, a villamosmegállóban, ebben maradtunk, onnan meg ki a Thökölyre. Valami busszal, mi mással?
Esett az eső egy kissé azelőtt, aztán meg a hangszeremet nem tudtam, hogy vigyem magammal vagy sem, egyáltalán nem találtam rendeltetését ezen a vasárnapon. Szomorú vasárnap?
Áh, nem annyira...
Kipattantam ezen a mesés Ráday utcán, kávéházak sorjáznak errefelé, megadja ez persze azt a hangulatot ami egy erre tévedt turistának kell pesti léte alkalmával.
De én turista?
Na de, mettől meddig terjed a turista lénye?
No mindegy nem akarok belemenni, nem is fontos szerintem, tény az, hogy már felvettem a morális identitásomat, hogy igen a megmaradásért. Valami miatt, itt Pesten kimegyek és azt a fene cédulát, vagy ívköteget bedobom az urnába, hadd legyen valami remény arra nézve, hogy errefelé Pesten talán nem leszek turista.
Valamikor a jövőben. Messze lenne ez?

Szóval esett az eső azelőtt, mégis úgy döntök, hogy szükségem lesz a hangszeremre, még mindig a Rádayn, sátorok sorakoznak a kávéházak előtt, könyvkötegek, azaz kirakott könyvek az alkalmi standokon. Az egyik sátor mellett haladok el éppen, ahol mikrofonba mondja egy idősebb úriember, hallom Varró Dánielt idéz, felolvasás van, pedig csak páran vannak a sátorban. Szinte lecövekelek közéjük, hogy a kultúra gyér táborát gyarapítsam, de az idő sürget, valahol vár rám Ursula a Blahán, egy elveszett villamosmegállóban.

Szóval Varró Dániel idézet, miszerint "az autóbusz sofőrök mogorvák". Ennyit hallok az elbeszéléséből, mert tovaszáguldok máris, a hevenyészett doepler effektus csak ennyire vitte. Majd Kálvin tér, tudom merre kellene rohanni, várnám a 47est, de nincs akkora türelmem, gyalog caplatok el az Astoriáig. Innen már egy rövid buszozás, és landolok a Blahán.
Nem kapom el a sofőr tekintetét, nem tudom, hogy mogorva-e.

Ursula persze miniben, színesen, mint egy igazi nő. Belevaló teremtés, ez az első mentális pattern ami átfut az agyamon. Szeretnék kopogtatni az ablaküvegen (nem mentem le az aluljáróba), szóval kopogtatnék az ablaküvegen, meglepjem, vagy viccelődjek, de időben észreveszi.
Lemondok erről is. Esős vasárnap van.
De legalább nem szomorú.
Vagy mégsem, vagy ennek ellenére.

Aztán tovalendültünk, továbbszárnyaltunk, ahogyan csak tudtunk. Ursula magassarkúja kopogott a pesti aszfalton, megadta a módját mondhatnám, ahogyan illik ilyen alkalmakkor. A 7esre fölszállván alkalmi vitába bocsátkoztunk azt illetően, hogy mennyire éri meg szabadnak lenni (micsoda szavazási téma, micsoda sallang ebben a kontextusban, de mi mentünk bele), és kipróbálni még az életben mindenfélét. Na mondom magamban, jó vizekre eveztünk, hiszen egyrészt egyik kedvenc szeletelős témám, másrészt pedig oly ingoványos ez a talaj, hiszen ha nem veszi észre a művelője, akkor nemcsak klisékbe tévedhet, hanem szem elől is tévesztheti önmaga igazi lényét.
Azt hogy mit miért csinál.

Nyirkosság

2009-05-30T08:49:00.000+03:00

És gyerekként elkezdtünk szórakozni, de az másmilyen szórakozás volt, valamilyen önfeledt szórakozásba burkolta magát az a társas érintkezés, nem amolyan kamikazé megnyilvánulás mint manapság a társas magány, ez a modernkori hóbort, valamilyen teljesen más dologba kellett ennek átmennie. Nem tudom, hogy most erről mennyire tudok beszámolni. Talán nem is kell.
És amikor a kezeid után nyúltam, ahogyan befaltam minden ujjadat, és a lábujjaidat is egyenként, mert itt kezdődik valamilyen elvetemedett erotika, persze ez nem jó megközelítés, hiszen ha valamiben ott lapul az erotika, akkor már az nem elvetemedett.
Minden egész és kerek.
Sok szépséget láttam már életemben, és talán ha a jó szerencse kitart velem, akkor ezen túl is fogok jócskán és szépszerivel találkozni a szépséggel. Komám például teljesen megfekszi a szépség mítoszát, így kell jelen pillanatban fogalmaznom, hogy a szépség mítosza, hiszen másképpen hogyan is fogalmazható meg?
Repülünk minden nap egy jó pár kört, éppen azért, hogy ne kelljen leszállnunk a földre. Van olyan időszak, hogy a föld nyirkos és hideg, és akkor már nem emlékszünk arra, hogy jóval följebb teljesen száraz a levegő, mintha csak azért találták volna fel az istenek ezt (most nem kell az istenek valóságábrázolását feszegetni), szóval a nyirkosság állítólag jobban vezeti az áramot, azt hiszem ezért dideregtem egy kissé amikor a nyirkos levegőn átöleltelek.

Szürreális adaptációk

2009-05-26T19:27:00.000+03:00

Mottó: "- Száguldás az élet - mondta a csiga és bedőlt a kanyarban."

Ez egy régebbi graffitti volt, vagy amolyan urbánus szólás-mondás, már nem is tudom. És ezt egyértelműen alkalmazhatnám arra az esetre, ami ma is tanúskodásunk egyik kereszttüzének frontalakulata volt, szóval valaki elment. Ez egy irtó hatalmas eufémizmus, a lényege, hogy a fizikai világból elszármazott. Kivonta magát a forgalomból, megint más nyelven.
Azt hiszem, hogy szomorú dolgokról csak szomorúan lehet írni.
Ilyen ez az eset is. Egy fiatal motoros volt az illető, és előzésben ráfázott. Nincsen amit szépíteni.
Pillanatok alatt történt.
Talán nanoszekundumokban mérhető.
Jogos a kérdés a szülők részéről: miért velük esett ez meg?
Ott voltunk ma délidőben a református temetőben, több százan, az egybegyűlt tömegben sok fiatallal körülbástyázva (óh lelkem és világom, milyen érdekes egy ilyen állapot). Néha madarak énekeltek, mellékesen ez tette szürreálissá ennek az egész színpadnak a jellegét.
Az elmúlás, no meg az eleven állatvilág ellenpontozása volt ami megragadott mélyen.
A prédikáció aránylag rendben zajlott, személyes adatokkal megspékelve, arra gondoltam közben, hogy a pap a szerencsétlen családnál tett látogatásai alkalmával megtudhatott egyet s mást.
Ez már ilyen.
Bizarr.
Ezt motyogtam magamban többször is, miközben időnként feltekintettem a rettentően gyönyörű kék égre.

No meg azt is dünnyögtem magamban (mert olykor dünnyögök is, ha másként nem lehet megnyilvánulni), hogy törékeny az élet.
- Igen, iszonyúan törékeny az élet!
Egy kissé reflektáljunk erre, ha ráértek!(Nem szeretnék semmilyen 'rávezetést' alkalmazni, ne ijedjen meg senki, s ha megijed, akkor az a saját baja, nem enyém.)
Egymás világáról beszélek, a verbális kondicionálásunkkal egyetemben, amikor beszélünk élőben egymással, erre értem pontosabban. Ezért nem mindegy, hogy miket mondunk egymásnak. A vicc jó, viccpárti vagyok különben, de az sem mindegy hogyan mondjuk. Persze ez sem új. Teszem azt az egy más tál tészta, hogy én azt vélem felfedezni magamon, hogy a fekete humor a kenyerem. Itt Vonnegutra szavazok.
Szóval nem mindegy, hogy milyen sebesen haladunk egy vélt cél irányába.
Ma kijött a tanárember belőlem. (Valaki tudja, hogy ezt most miért írom. Remélem elolvassa a soraimat.)
Ez van.
Ez is voltam, vállalom tehát.

Realizáció, egyensúly

2009-05-26T11:20:00.000+03:00

Az egy fenenagy probléma lehet, ha valaki úgy érzi nem értékelik megfelelőképpen. Nem értékelik munkájában, nem értékelik cselekedeteit, és még sorolhatnám: egyszóval atomizálódik. Nincsen egyelőre jobb szó erre, nem is keresem és nem is szeretném aprítani a szavakat ezirányban. Most a Dúl Antal előadás után, amit vasárnap a vásárhelyi Diakóniai Központban tartott ez a rezignált ember, és most ahogyan a youtube-on nézem az egyik klipet, mesél ő is.
És belebotlok ebbe a latin terminusba: realizáció.
Szóval ki az kérem szépen aki realizálta magát?
Kik azok a környezetünkben akik elmondhatják ezt magukról? Igen, az élet egy "folytonos harc", mondják az egyesek, tudom, nem is kell mondani.
De milyen áron?
Illetve a "harc" eme jelentése mit jelöl valójában? Mi a tét, mi a végső horizont, amelyet próbálunk befogni a tekintetünkkel?

- Annyi a kérdés, ahány az ember.
- Kérdés hány ember mondja azt: ennek ennyi.
- Mondja az ember valaha, hogy hány a kérdés?
És végül:
- Hol van már a tavalyi hóden? (A gyengébbeknek, utalás a helleri 22-es csapdára. Persze elnézést a gyengébbektől. De minek elnézést kérni? Ha ők eleve nem érdeklődnek semmi után ami már nem a műanyag lét minőségét viseli magán? Minek? Na minek?)

Függések mindennapjaiban

2009-05-20T13:38:00.000+03:00

(intrinszek elbeszélés)
Pikánsnak tűnő világunkban nem nagyon van olyan már lassan, hogy ne függjön valaki valamitől. Legelső megközelítésben már a levegőtől is függünk természetesen, ami szennyezett. Semmi új. Lásd a rengeteg környezetbarát felhívást, amire vagy odafigyel az átlag halandó, vagy nem. Stimmel számára az ilyen jellegű üzenet, vagy átsiklik a tekintete, mintha semmi lényegeset sem tartalmazna az ilyen.
Milyen világban is élünk?
Sokszor felteszem magamnak ezt a kérdést, ami egyáltalán nem eredeti persze, ennek teljesen a tudatában vagyok.
Manapság mi eredeti, amikor mindent, illetve majdnem mindent sorozatban legyártanak?
Még sokszor a mosolyok is mintha kaptafára készülnének - kezdve teszem azt egy bécsi cukrászdában, vagy egy thajföldi masszázs szalonban - , bárhol lehet valami ami meggyanúsítható azzal, hogy nem eredeti. Sorozatban gyártott. Ez a cikk sem eredeti. Már ehhez hasonló cikkek ezreit találni a világhálón, sőt tanulmányokat, ha valakit nagyon érdekel, akkor úgyis rábukkan ezekre, csak meg kell tanulni relevánsan keresni.
Apropó relevancia.

Le kellene szoknom a szerelemről. Néha akkora gyomorideget idéz elő, hogy nem tudom mennyire éri meg. Persze akár meg is érheti.
- Határeset - mondanám Madárkámnak.
És ilyenkor elnézően mosolyogna. Biztos vagyok benne.
(Közben egyet porszívóztam, és megfelelő koreográfiával az I Want To Break Free nótát énekeltem, Egyetlenemnek dedikálva. Ez már kóros, nagyon kóros.)

Take It Back

2009-05-20T06:58:00.000+03:00

Entropikus világunk

2009-05-18T19:03:00.001+03:00

Miért van az, hogy amikor nézem a képernyőn a boldogságunkat, tudod a régebbi fotót, az áprilisit, akkor rettenetes mértékben megnövekedik a gyomromban a nedváramlás? Miért rángatódzik a gyomrom?
Egy kissé talán túlzás, mert ilyenkor mégis arra gondolok, hogy együtt vagyunk. Mint egypár héttel ezelőtt.
Amikor Madárkám voltál, és én próbáltam sasolni valahonnan minden gesztusodat. És minden gesztusodat követtem.
Most úgy rémlik, hogy csak akkor nem figyeltem Rád, amikor nem néztem oda. De valójában a bensőmben éltél, minden rezzenésedre rezonáltam, akár egy jól felszerelt űrteleszkóp.
Írom, hogy együtt vagyunk, pedig ezekben a pillanatokban nem itt vagy, valahol messzebb, egy kissé odébbmentél, de Te itt vagy velem.
Itt élünk énbennem, mind a ketten.
Együtt vagyunk, és reménykedem, hogy együtt leszünk a továbbiakban.
Persze akár zsákbamacskának is lehetne titulálni az életet.
Ismét életközelbe került az entrópia fogalma.
Müller is érinti a Lomb és Gyökérben.
Gyönyörű az élet.
És nemcsak Müller érinti, hanem termodinamikailag is nagyon fontos. Majdnem megkerülhetetlen.
Entropikusak vagyunk.
Befűtöttem mára?
Giccses vagyok, kérdem magamban, és kinézek az alkonyati napra.
Ha igen, akkor sem baj.
Nincsen baj. Csak mi szerkesztünk hozzá túl nagy feneket.
Fenékszerkesztők vagyunk.
Általában mindenki. Keressük a negatívumot. (Na elég a reklámból.)
Inkább valamilyen űrteleszkóp után nézek.
Ja, nem is olyan régen, még a Contact c. enyhén metafizikai igazságokat feszegető ópuszban volt egy rakás űrteleszkóp.
És Jodie Foster eljátszta a a totálisan tudatos tudóst.
Ez már megint az alliteráció világa.
Én is felszerelek egyet magamra, hátha jobban meghallak ebből a távolságból.
Gyere űrteleszkóp felveszlek.
(Mi vagyunk a Kapcsolat - a telefonbeszélgetés után írom ezt. Ne feledd ezt! Nagyon fontos.)

Metheny újra begerjed

2009-05-18T08:39:00.001+03:00

Itt a nyár, ne feledjétek!

Bolygóhollandi

2009-05-08T16:07:00.000+03:00

Süt a nap ezerrel hálistennek.

De én akkor is szomorkás hangulatomnak hullámában vergődök. Huha, szentimentális! Vagy nem?
Íme, olvasmányomból:

"Amikor általánosba jártam Indianapolisban, nevezetesen a 43. számú James Whitcomb Riley iskolába, le kellett rajzolnunk a jövő hajóit, a jövő repülőgépeit, meg mindenféle, a jövővel kapcsolatos álmokat. Akkoriban persze mindennek le kellett állnia. És a gyárak leálltak, beköszöntött a nagy gazdasági világválság, a Jólét lett a varázsszó. Hogy egyszer be fog köszönteni a Jólét. Készültünk rá. Arról ábrándoztunk, hogy milyen házakban fognak élni az emberek - az ideális lakóhelyről, az ideális közlekedési eszközökről.
Ma az a radikálisan új, hogy a lányom Lily, aki nemrég töltötte be a huszonegyet, azon kapja magát- akárcsak George W.Bush, aki szintén kölyök még, meg Szaddam Husszein, meg még sokan mások -, hogy a rabszolgatartás, az AIDS járvány, az izlandi fjordok mélyében és máshol szunnyadó atommeghajtású tengeralattjárók megdöbbentően közelmúltszerű történetének örököse. Az atommeghajtású tengeralattjárók legénysége készen áll, hogy bármelyik pillanatban parancsra rakétákkal és hidrogénbombás robbanófejekkel ipari mennyiségben változtasson korommá és csontporrá férfiakat, nőket és gyermekeket. A gyermekeink olyan technikai eszközöket örököltek, melyek melléktermékei háborúban és békében egyaránt villámgyorsan pusztítják el az egész bolygót, ezt a belélegezhető, megiható, mindenki előtt nyitott létfenntartó rendszert.
Akik jártasak a természettudományban, és szoktak tudósokkal beszélgetni, azok tudják, hogy rettenetes veszélyben vagyunk. Az ember, a múlt és a jelen embere egyaránt elkúrta a bulit, ezért szívni fog.
A legnagyobb igazság, amivel szembe kell néznünk -s ami valószínűleg megfoszt életem hátralevő részében a jókedvre való hajlamtól - az, hogy szerintem az emberek le se szarják, hogy fennmarad-e ez a bolygó vagy sem. Nekem úgy tűnik, hogy mindenki úgy élne, mint a Névtelen Alkoholisták: egyik napról a másikra. És mintha mindenkinek elég lenne még néhány nap. Nagyon kevés olyan embert ismerek, aki az unokái világáról álmodozik.
*
Sok-sok évvel ezelőtt annyira naiv voltam, hogy még lehetségesnek tartottam, hogy azzá a humánus és ésszerű Amerikává válhatunk, amiről nemzedékem oly sok tagja álmodozott. Ilyen Amerikáról álmodoztunk a gazdasági világválság idején amikor nem volt munka. Aztán harcoltunk, és sokszor meghaltunk ezért az álomért a II.világháborúban, amikor nem volt béke.
Ma már tudom, hogy egérszarnyi esély sincs arra, hogy Amerika ésszerű és humánus legyen. A hatalom ugyanis megront minket, a totális hatalom pedig totálisan ront meg minket. Az ember olyan csimpánz, aki seggrészeg lesz a hatalomtól. Ha azt állítom, hogy a vezetőink a hatalomtól megrészegült csimpánzok, akkor azzal aláásom a Közel-Keleten harcoló katonáink morálját? Az ő moráljukat már most cafatokra lőtték, mint oly sok holttestet. Úgy bánnak velük, ahogy velem sohasem: mint ólomkatonákkal, amiket egy gazdag kölyök kapott karácsonyra."

in: Kurt Vonnegut, A hazátlan ember, Nyitott Könyvműhely, Bp, 2oo8, 66-68 o.

Teljes szívemből szeretném azt mondani, hogy Vonnegut el van szállva. Mégsem ezt érzem. Vajon miért? (fotó: Guberálok tanácskozása, author:ludiq)

Tavaszi giccs és csak semmi Donát úton

2009-05-07T12:07:00.000+03:00

Lehet, hogy tavaszi giccs, de nem tudtam ellenállni, hogy ne fotózzam le. Minden hangra érdemes figyelni. Akár ornitológiai tanórákat is vehetnénk, jah igen tudom erre nincsen idő. Ezt arra értettem, hogy megfigyelni lenne érdemes milyen madár milyen tempóban hívja a párját (a dallamot veszem figyelembe ebben a pillanatban, no meg a ritmikáját is).
Annak idején Márkus Tibor behozott a Benczúr utcai gyakorlótermünkbe egy kottát, már nem emlékszem, hogy milyen nemzetiségű volt a szerzője, az akkora pihent karakter volt kérem szépen, hogy lekottázta egy sor madárfaj énekének dallamvonalát.
Voltak bebop dallamok is ezek között. Charlie Parkert szerintem egy akármilyen cinege vagy rigó lekörözi. Csak nyugodtan kell figyelni, teszem azt egy alkalmi park is megteszi.

Bocs Charlie, és ne haragudj, ettől még zseni vagy.

A gardony esete a madridi élménykeresőkkel

2009-05-06T16:12:00.001+03:00

Ségercz Feri barátom cikke a Csángó Tükörben.

Ámbörök

2009-04-30T12:33:00.000+03:00

Ismét vendégségben, emiatt nem írok hosszabb bejegyzést. Készítettem egypár fotót a boldogságunkról, azaz éljen Márai, Hamvas és a többiek idilli világképe. Ha kedvetek van írjatok egypár üzenetet, amint lehet bárkinek szívesen válaszolok. A tavasz ezerrel tombol.
Éppen ezért kívánom, hogy a legszínesebben éljétek meg mindazt amit ilyenkor a világ felkínál bárkinek. És mindenkinek felkínál, csak hinni kell benne!

Természetesen ebbe is bele lehet kötni, mint majd mindenbe. De az ilyen ámbör (székelyesen hej a morfémákat, no meg a szintaxist is legközelebb!) a negatív energiát gyarapítja. Vagy gyarapíthatja, és ez a feltételes mód...áh nem érdekes...
A legjobbakat,
Diogenész
ui. Jim Jarmusch, Ghost Dog c.opusza, egen...

Ufó a vásárhelyi Várban

2009-04-01T23:11:00.000+03:00

Nincs is nagyon amit hozzáfűzni ezekhez a képekhez...

Szélpöröly

2009-03-05T13:34:00.000+02:00

Van úgy, hogy rájövök a nagy Kierkegardnak igaza volt: bárhogyan is csinálod úgyis rosszul teszed. Persze ez egyféle beállításban természetellenes állapot, a nagy intellektus magányosságának egyik tünete. Ennél vállaltabban próbálok sekélyes lenni, mert már kiégettem az összes szomorkás, netán más megközelítésben szomorú regisztereimet. Egyszerűen nem éri meg. És miért? Azért mert rettenetesen rövid az élet. Csak egy pillanat. Egy pillantás az éjszakai, csillagos égre, a morajló tengerre, a szélcsapdosta papirosra a város el nem sepregetett utcáin. Bármi, bármikor, bárhogyan.
Nem kell tekinteni semmit sem úgy, hogy az ellenünk lenne, hanem éppen ellenkezőleg. Itt már Weöres, Hamvas, Krishnamurti hangja hallatszik.
Megyünk, mert mennünk kell.
Ismét megyek Szentgyörgyre, az imádott székelyföldi otthonba. Hazamegyek, oda is.

Holnap fellépés, lokál születésnap, fergeteges mulatság ígérkezik.
A programmal kissé elmaradtunk, de ma bepótoljuk.
És vár a kedvesem. Talán ez a legszebb az egészben.

Az emberismeretről

2009-03-04T10:51:00.001+02:00

"Az érzelgősség legrikítóbb példái azok a regények és filmek, hol a szereplőket szét lehet válogatni a jók és a gonoszok csoportjába. Legangyalabbak a főszereplők, kikkel az olvasó együtt sír és nevet, szinte egybeolvad velük; de ha jobban megnézzük ezeket a főszereplőket, nem is olyan angyalok: kicsinyes, kapzsi, édeskés vágyaik vezetik őket. A többi szereplők aszerint minősülnek jóvá és rokonszenvessé, vagy gonosszá és gyűlöletessé, hogy a főhősöket támogatják-e, vagy gátolják-e. Legtöbb mai ember az érzelgős regények módjára nézi a világot: amerre vágyai terelik és akik e vágyakat elősegítik, azok a jók; vágyainak gátlói a rosszak.

A mai átlagos emberismeret megdöbbentően együgyű. Legtöbb mai ember csak azt a felületet látja belőled, amelyet az ő kedvtelései és igényei felé mutatsz; nem nézi, hogy bensőd milyen; a nő aszerint ítél rólad, hogy szórakoztatod-e, hevíted-e, a férfi pedig aszerint, hogy miként illeszkedsz az ő elveibe, terveibe, megrögzöttségeibe. A jót összecseréli a vonzóval, csábítóval; nem csoda, ha a magánéletben is, közéletben is többnyire kalandorok vezetik. Örökös a csalódása és kiábrándulása, hibáztat minden földi és égi hatalmat, mások gonoszságát, néha még saját ostobaságát is; csak éppen arra nem gondol, hogy embertársait ne az ő igényein keresztül nézze, hanem önmagukban." (Weöres Sándor: A teljesség felé, 46.o)

"A jelenkorról
A pénz, vagyon, rang, érvényesülés mindenek felett való becsülése, az ökonomizmus, amit a mai ember a legteljesebb realizmusnak lát: tulajdonképpen idealizmus, ha negatív és parodisztikus módon is. A pénz nem étel, nem ital, nem ruha, nem műtárgy, alapjában véve hasznavehetetlen valami, tulajdonképpen nincs, csak puszta idea és ideál; s ennek a fiktív dolognak gyűjtögetését tekinti a mai ember teljes józanságnak. A felgyűjtött vagyon, mely a szükségleten túl burjánzik, csak nyűg és gond, s előbb-utóbb kicsúszik gazdája alól, úgy, hogy a szükséges sem marad meg. A rang eltávolít minden elviselhető emberitől, értelmetlen korlátokat emel, melyek gyűlölséget és irígységet szítanak. Az érvényesülés nem vezet sehova, mert ezen az úton mindig van tovább és még tovább, az érvényesülési vágy elviselhetetlen viszketegség, mint a bőrbaj. Ráadásul a mai ember a legködösebb közösségi elvekből rakásra gyűjti magára a képtelen bilincseket. A rögeszmék és indulatok zűrzavarában emberevő bálvány lett a közösség, nemzet, faj, nép, otthon, közbiztonság, kötelesség, határaink megvédése, életszínvonalunk emelése, kultúránk terjesztése. Ha körülnézel: tilalom, kényszer, jelszó, zsibvásár, mákony, maszlag, propaganda, haszonlesés, törtetés, rémület, bizonytalanság.
Rendszereink tűrhetetlenségét a mai ember maga nyögi és valami fellengzős kultúra-tisztelettel akarná ellensúlyozni:mindegyik rendszer önmagát nevezi a kultúra megmentőjének és a többit kultúra-rombolónak. De a mai ember, ez a minden realitástól elrugaszkodott negatív idealista, hiába akar a kultúráért rajongani, rajongása üres szóhalmaz, intézkedés-garmada, hadonászás, saját ásításainak folytonos takargatása; és a kultúrát is vásári handabandázásnak nézi, szakadatlan ember-, nép-, közösség mentésnek, "zsenik" ízetlen ön-mutogatásának, társadalmi eseménynek. A kultúra sztatikus, nyugodt, nem intézményesíthető; az izgő-mozgó mai ember mennél többet ugrál körülötte, annál jobban széttapossa. Mennél inkább "szívén viseli" a kultúrát, annál inkább látszik, hogy ő szorulna annak védelmére. Pénzt, hadsereget, szándékosan butított embercsordát mozgat és elpusztul, pedig a kultúrának egyetlen lehelete megmenthetné. Csakhogy éppen ez az egyetlen lehelet elmarad, s a pénz, hadsereg, embercsorda tovább őrlődik.
Az emberi életnek, emberi érzésvilágnak e kínbarlangjából egyetlen kijutás volna, de ez nem fog bekövetkezni: ha az emberiség áttérne a józan, ráállható alapra: szükségleteit elégítené ki és nem az agyrémeit, indulatait. Minthogy erre nincs remény, mindenki csak önmagában, önmagának teremtheti meg az elviselhető világot, ha elég erős ahhoz, hogy lemondjon minden előítéletről és saját szemével lásson, mint a gyermek. Mindenki csak magának érheti el a realizmust, pénz, vagyon, rang, érvényesülés, külső rendezettség lidérce helyett a belső, törhetetlen biztonságot. S csak az a kevés érheti el még önmaga számára is, kinek erre érzék adatott." (Weöres Sándor: A teljesség felé, 52-54.o)

Elmagányosodott klánok átkozása

2009-02-11T18:30:00.000+02:00

Nem is fogok belekeresni, hogy ki milyen szinten járult hozzá, hogy ennyire fölkorbácsolódjanak a kedélyek. Belenéztem egypárszor a Realitatea Tv által sugárzott élő adásba, amint hozták át a meggyilkolt kézilabdás tetemét, és az apa síró arcát fixíroztam (kissé megfeszített ábrázatával nem volt amit kezdjek), persze kissé szolidarizálok, de ennél nem sokkal több.
Megint mindenki iparkodik belemagyarázni majdnem mindent egy ilyen fenoménbe (amiről még egyszer azt mondom, hogy mindenképpen tragikus, hiszen még egy madár halála is az, hát még egy emberé).
No meg az Indexbe lapoztam bele, amiből kiderül egy s más dolog. Miszerint Siófokot is rettegésben tartják a Sztojka-félék, igen ám, sajnos ez van.
És erre még rárakódik a rassz története, beindul a jobb, mindenki sivalkodni kezd.
Egy rendszer sokszor bizonytalan, és most is lehetne tenni a közbiztonság érdekében. De ezen a szinten halvány sejtéseim szerint más érdekeltségek is vannak. Vagy lehetnének a háttérben.
Érdekes a jelenség, ez az amit erről mondani lehet. Olyan járulékos termékek is hozzácsapódnak, amelyek eredetileg nem is tartoznak ehhez a mechanizmushoz. De ha valami "égbekiáltó", akkor mindenki beleszólhat! Akkor mindenkinek van véleménye valamiről, hiszen minek hallgatni.
Hát, eléggé unalmas az életnek ez az oldala. Persze ettől még nem támad fel a szerencsétlen kézilabdázó.

Doktor Faustus tragikus históriája

2009-02-05T21:58:00.000+02:00

Faustus megtanulja a szellemidézést

Mint a prológusból kiderül, a kórus elmagyarázza, hogy miféle darabbal állunk szemben, azaz a Doktor Faustus miféle mű. Ez nem háborúról illetve udvari szerelemről szól, jóval inkább Faustusról, aki alacsony származású szülőktől származik. Ez úgy is tekinthető mint egy eltávolodás a középkori hagyománytól; Faustus kisebb státussal rendelkezik mint a királyok és a szentek, de a történetét még mindig érdemes elmesélni. A bölcsességéhez és képességeihez ez beszámítandó, főleg az istenség területén (itt tudományág) amelyben olyan félelmetesen kitűnik, hogy egy doktorátust is elnyer. Eme nyitány alatt felbukkan számunkra az első rávezető nyom, mely rámutat Faustus bukásának forrására. Faustus története Ikaroszéhoz hasonló, aki túl közel repült a naphoz és emiatt halálát lelte, amikor a nap megolvasztotta a viaszos szárnyait. Ez tényleg egy utalás a Faustus-végre, valamint felhívja a figyelmünket a hübrisz (túlzott büszkeség) ideájára, mely az Ikarosz történetében van megjelenítve.

Faustus elmondja, hogy kimerített minden olyan tantárgyat amelyet tanulmányozott. Elutasítja a logikát mint az érvelés eszközét. Az orvostudományt mint értéktelen területet tartja számon, hacsak nem támasztja föl a halottakat és a halhatatlanságot nem hozza létre; a Törvény számára jelentéktelen és presztízséhez nem méltó. Az istenség (divinity) haszontalan mivel érzi, hogy az összes halandó követ el bűnöket, és ennélfogva a halál által büntetett bűnök összezavarják az Istenség logikáját. Elutasítja ekként: “Milyen doktrínának nevezhető ez? Que sera, sera (Aminek lennie kell, legyen is)”.

Szolgálója után küld, Wagner után, hogy teremtse elő Valdest és Corneliust, a két híres varázslót. A jó és a rossz angyal szétosztják a saját perspektíváikat Faustus mágia iránti érdeklődését illetően. Noha pillanatnyilag Faustust lebeszélték, emez kijelentvén “Hogyan elégítené ez ki a becsvágyamat?”, látszólag mégis nyer afölött, amit nyújthatnak neki a mágia lehetőségei. Valdes kijelenti, hogyha Faustus követi hűségesen őt a mágiában, akkor esküdnie kell, hogy semmi mást nem tanulmányoz és hangsúlyozza, hogy a nagy dolgok tényleg lehetségesek olyannak aki olyan presztízzsel rendelkezik, mint Faustus.

Faustus hiányát észreveszi a két tudós, akik amúgy kevésbé műveltek mint Faustus. Kérik, hogy Wagner fedje fel Faustus jelenlegi lakhelyét, kérés melyet Wagner gőgösen visszautasít. Úgy figyelhetjük meg Wagnert, aki egy olyan személy, kinek különös véleménye van magáról. A két tudós aggódik amiatt, hogy Faustus mélyen beleesik majd a mágia művészetébe és elmennek, hogy felvilágosítsák az egyetem vezetőjét.

Faustus megidéz egy ördögöt, Lucifer és más ördögök jelenlétében noha ennek Faustus nincsen tudatában. Miután megalkotnak egy kört, és egy varázsige elmondatik, egy Mephistopheles nevű ördög megjelenik a színe előtt. Faustus képtelen az ördög külső megjelenését elviselni és megparancsolja, hogy a formáját egy ferences barátra változtassa, egy olyan alakra ami "legjobban illeszkedik egy démonhoz”, mely egy ironikus kijelentés az ál-vallásra nézve. Faustus látván az ördög engedelmességét (a változásra nézvést), büszkeség lesz úrrá rajta a készségeit illetően. Próbálja kötelezni az ördögöt, hogy neki szolgáljon, de ez nem sikerül, hiszen Mephistopheles már Lucifer, az ördögök hercegének szolgálatában van. Mephistopheles ugyanakkor feltárja, hogy Faustusnak az erejében nem állt az, hogy megidézze őt, hanem inkább az a lényegi, miszerint az aki eskü alatt lemond a szentírásról az oda jut, hogy az ördög követeli majd emennek a lelkét.

Mephistopheles belekezd Lucifer és más ördögök történetébe, miközben közvetve elmondja Faustusnak, hogy a pokolnak nincsen kerülete és ez jóval inkább egy lelkiállapot, semmint egy fizikai hely. Faustus érdeklődései a pokol természete iránt Mephistophelest a következő kijelentésre sarkallja: “Oh Faustus, hagyd ezeket a komolytalan kéréseket, amelyek terrort keltenek az én bágyadt lelkemben.”

A Luciferrel való alku

Felhasználva Mephistophelest mint egy követet, Faustus kicsikar egy vásárt Lucifernél: egy huszonnégy évre kijelölt időre a Földön Mephistopheles legyen a személyes szolgálója. A végén pedig odaajándékozza a lelkét Lucifernek fizetség gyanánt, és eltöltvén a hátramaradt idejét pokolra ítéltetvén. Ez Faustus saját vérével pöcsételtetett meg. Érdekes módon első alkalommal a vére megdermed, mely jobb belátásra ösztönzi. Miután másodjára is elvágják, Faustus észreveszi, hogy a megdermedt vér latin feliratot formáz mely arra biztatja, hogy meneküljön el. A drámai természete ellenére ennek a nyilvánvaló isteni beavatkozásnak, Faustus figyelmen kívül hagyja a feliratot azzal a feltételezéssel, hogy már eleve elátkozott a cselekedetei által mindeddig, tehát megszökni nincsen lehetősége. Mephistopheles szenet hoz, hogy feltépje a sebet újból, ekképpen ő megkezdvén a szolgaságát és Faustus pedig eleget tesz a fogadalmának.

(in wikipedia itt)

szóbárgyú

2009-02-01T13:39:00.001+02:00

és akkor minden megdőlni látszik, hiszen kellembe kellene átcsapjon a jelenségek nagyrésze, de nem így történik, hanem ennek inkább az ellenkezője. valamilyen megfáradt remény renyhe sugárzása átsiklik olykor egy gondolatnyi egységen, valamin, ami jobbá tételt követelhetne magának, kis megosztást, igen, az együttlevés örömét.
de ahol a nagy lejtőn elindul egy lélek, ott már nincsen megállás, csak a sodródás különlegességébe vetett hit, persze ez nem amolyan igazi hit, csak a ráerőltetett képzet, vagy valamilyen kiprojektált vízió, valamilyen szeszélyes ingoványnak a különleges jelenléte. és aztán mi ennek az értelme? meddig foszlik a szó szösszeneteinek szilaj szederjessége?
a szó annyira érdessé vált, hogy már ezen hangsúly nem kellemes a fülnek, mi a csoda, ez nem is hangsúly, hanem valamilyen szinkópás ritmustalanság, elfajzott pokoli színjáték háttérvilága, valamilyen kiszuperált kisiparosok egylete a szellem területén, ott ahol még lehet valami olyant mondani, amit még nem fogalmaztak meg. de akkor ez kinek érné meg? kivel történik a világlátások ütköztetése?
szeretni a melletted lévőt, ez a nagy kihívás.

Obama védd a népedet!

2009-01-20T20:21:00.002+02:00

Nem tudom ki hogyan van ezzel, de a politikát ahányszor csak lehet leunom. Most azért a mindennapi teendők mellett - és van amit tenni, no meg venni - mégis belekacsint az ember a közvetítésbe. Hogy lássuk hányadán is állunk az amerikai álommal. Egy kissé beleszáradt a hátsófertályuk az igaz ami igaz a gazdasági krízisbe, ami elkezdődött a fenenagy ingatlanválsággal, ami majd begyűrűzött a többi iparágba, most húzd ki keresztapám magadat, hadd lám mire vagy képes!
Nem is azért mondom, mert valami bajom lenne az új elnökkel, hiszen Obama apus tényleg megérdemli a székét, a posztúráját, bármit. Ugyanakkor nem lesz könnyű neki kormányoznia ezt a megfeneklett hajót, ami jelenleg az amerikai hodály, az összes iparágával egyetemben. Ott van az amerikai autóipar elásva (legalábbis erről szólt egy rakás hír), példának okáért a Chrysler esete. Elbocsátottak egy rakás munkavállalót, pontosabban szólva "technikai munkanélkülire" küldték őket. Egy ideig ellesznek mint a tevék a sarkkörön túl, keresvén a helyzetüknek megfelelő értelmet. Persze azt is meg lehet pendíteni, hogy az amerikai gazdasági masinéria önmaga hajától fogja felrántani magát, ami lehet, hogy meg is történik majd. Mint a münchauseni történetekben. Kíváncsi vagyok, hogy ki fog hitelezni kinek, ezért persze jobban kellene figyelni majd a hírportálokat.
Úgy néz ki, hogy egy kissé meginogott a börze mutatója is. Barack Obama amerikai elnök beiktatásának napján a tőzsde különböző veszteségeket könyvelhet el magának. Hogy ez rossz ómen lenne? Rossz előrejelzés, avagy valamilyen elrugaszkodott és démoni boszorkánykonyha preparátuma lenne, ami mintha a történelmi pillanatot kívánná, hogy most megjelenjen a felszínen? Túl korai lenne ilyen premisszákat fejtegetni ezekben a pillanatokban.
A közel két millió látogató reménykedve látogatott el a Fehér Ház elé, az első színesbőrű amerikai elnök beiktatásának ünnepségére. Sokan könnybelábadt szemmel és lélegzetvisszafojtva követték a ceremóniát.
Legyen szerencséjük, és ez majd ússzon át az óceánon is!

Dobd le!

2009-01-19T19:53:00.002+02:00

További részletek itt.

Mit akar az establishment?

2009-01-15T15:26:00.002+02:00

Mi az alapvető kritérium ami a társadalmak beteges mivoltát meghatározza? Hogyan kell értelmezzük a monetarianizmus tényét? Hogyan hat ez a mindennapi életünkre, gondolkodásunkra és érzelemvilágunkra? Megoldás-e az energiaforrásokra alapuló társadalom (resource based economy)? Az érdek hogyan jelenik meg ebben a pénzen alapuló világban?
Leleplező világszenzáció? Meg kell nézni a Zeitgeist Addendumot, ami a Zeitgeist sorozat rákövetkező része. Sok kérdést fölvet, és mégsem mondható el róla az ami az ellenvetéseket megszülte az első rész megjelenése után. Mint tudható ebben a kereszténység elleni szemléletet rótták fel, illetve annak ismertetésének nem következetes mivoltát.
Úgy gondolom, hogy ez a második rész ami elszakad eme "szubjektivitás" kereteitől, már teljesen másként jelöli meg az élet mindennapos kereteit. Az establishment lenne az a film jelölete szerint, ami elszúrja a gondolkodás alapmenetét, illetve az emberek többségét olyan mentális beállítódásra modellálja, ami valójában egy modern rabszolgatartó rendszert hoz létre maga körül.
Ennek alapkategóriája a profit. Persze ezzel a Zeitgeist alkotói nem mondtak sok újat. A profit kategóriája begyűrűzött (hogy Hofi egyik példázatával éljek, a begyűrűzést illetően) mifelénk is, amióta a piacgazdasági normarendszer kimondta, hogy csakis ekként lehet boldogulni majd. Miért is hittük el mindezt?
Természetesen semmi sem olyan egyszerűen adott és elképzelhető, hogy azt néhány gondolatban meg lehessen fogalmazni. Háborúk sorozatának lehetősége kábította el az ember elméjét a történelem során. Ez egyrészt tiszta és követhető, hiszen a hatalom és a mások leigázása biztosította azt, hogy az uralkodó rétegnek "életszerű" legyen az élete. Senki sem szereti azt az életet, ami egyáltalán nem hasonlít még a leggyerekesebb vagy a legnaivabb elképzelésekhez sem. Mindenki boldogulni szeretne.
Csakhogy. Van egy eltérés, ami a lefektetett alapokat illeti, és ez annak a ténye, hogy a demokráciát - vagy a modern demokráciát - nem úgy értelmezzük ahogyan annak valójában lennie kellene.
A komplexitás hajlataiban
A komplexitás a modern civilizációk egyik alapvető vonása. Ezt egyrészt kiválóan megmutatja az a szerteágazás, ami főleg a modern kor kezdetén indult el (valamikor a gőzgép feltalálása után, illetve az iparosítás komolyabb fejlődése és elterjedése után). Ez az ún.szakágak szerteágazásában érhető tetten, hiszen mostanában annyi mindenféle emberi aktivitás létezik, hogy külön lexikonokat lehetne ezekről indítani, ami valójában meg is történt. Csak ha nyelvileg reflektálunk erre a jelenségre, akkor is számba kell vennünk a megszámlálhatatlanul sok "szakzsargont" is. És ebben a komplexitásban fel kell találni magunkat, mert annak a kérdésnek a leegyszerűsített változata, miszerint a pénz mozgatja az életet, nem nagyon állja a helyét.
Az egy teljesen más dolog, hogy minket ezirányban kondicionáltak. Vagyis hogy ezt elhiggyük, hiszen azt amit rengeteget ismételnek azt előbb-utóbb elhisszük.
És ebben a világban az egyik legtöbbet emlegetett frázis, ami közhelyszámba is megy ugyanakkor az, hogy a "pénz hajtja a társadalmat".
Mit mond erről a Zeitgeist alkotói csoportja? Nem kevesebbet, mint azt, hogy a pénz valaminek a helyettesítője. Illetve azt, hogy a pénz valójában valakinek az adóssága. Amely pénz x-től átmegy y kezébe, az a-nak az adóssága b irányába. Ez annyira téves elképzelés lenne?

"We can never achieve perfection" - mondja ennek a résznek az egyik főszereplője, Jacque Fresco, de legalább megpróbálhatjuk, tolhatjuk meg az elmésnek tűnő frázist. És ezen utópiáknak ez az egyik alapattribútuma. Csakhogy valahol mégsem érzem az egészet utópisztikusnak, sokkal inkább soron levő problémák újbóli értelmezési lehetőségének. Hogy valamit kezdhessünk végre az életünkkel, egy normálisabb, élhetőbb Földön.

Miskolczi ötlete

2009-01-14T11:42:00.001+02:00

A tegnap megkért az egyik jó barátom, hogy segítsek a kedvesének egy tanulmányt megírni, pontosabban fogalmazva besegíteni, hiszen valamilyen szövegrészleteket kellene fordítani: aztán szépen nekifogtunk, és már eléggé késő éjszakába torkollt az egész hercehurca, és még talán nem is értünk a legvégére. Holott a nagy részét elvégeztük a munkának. A kisebb tanulmány egy jó része már el volt készítve, én valójában a második felébe kellett beszálljak. Azt is indítványoztam, hogy ha már belekezdünk, akkor többnyire érdemes illően és pontosan elkészíteni ezt a tanulmányt (meg általában bármi mást, akármilyen tevékenységéről is legyen szó az embernek.) Miért is ne?
No de valami közben eszembe jutott. Történetesen egy régebbi bejegyzése, ha nem tévedek Miskolczi Miklósnak, egy magyarországi szociológusnak, aki rámutatott arra hogyan olvassák el az egyetemi oktatók a diákok kollokviumait, tanulmányait, dolgozatait krízis időszakban, szessziókban.

Azt csinálta (és ez szerintem egy nagyon mókás ötlet), hogy a dolgozatának a közepébe beírta a következő szöveget:
"Aki ezeket a sorokat elolvassa, az nyugodtan jelentkezhet nálam egy láda pezsgőért."
Mondanunk sem kell, nem jelentkezett senki sem a pezsgőkért.

A könyvtári szimuláció

2009-01-13T17:51:00.001+02:00

A könyvtár belső tere akár személytelennek is nevezhető, ha nevén szeretné valaki nevezni, de ez nem annyira sürgető vonás, nem annyira fontos jellemző. A lépcsők egyhangú visszhangja, ha valaki úgy lép rá, késő este, netán éjjel, neszezve mint egy macska, egy kóbor kutya, valamilyen élőlény, ami másként próbál beletemetkezni az éjszakai kalandba. Mert kaland minden éjszaka ezen a földön, még akkor is ha nincsen semmilyen különlegesebb jelentősége egy ilyen estének, amikor bárki azt mondhatná, igen ez az este nem ér semmit sem, ez az éjszaka nem számomra volt rendelve, talán valaki másnak, de nekem nem adták teljes szívből, teljes odaadásból ezt biztosra veszem. No de akkor minek éjszakázni? Az is igaz, hogy az igazi éjszaka nem jön csak úgy el magától, rendelésre, hanem ki kell érdemelni, mintha megint az iskolapadban ülne az a valaki, hogy neki ítéljenek valami oda érdemlőt, mint amilyen egy jó jegy volt annak idején. De most már az éjszaka kell, az éjszakának a bársonyos misztériuma, démonok illata, elveszett lelkek társasága, magányos hangok oratóriumi zengése, hogy aztán valamilyen ostoba közösségi élményben oldódjon fel az egésznek a koktélja.

A könyvtár belső tere akár személytelennek is nevezhető, ha nevén szeretné valaki nevezni, de ez nem annyira sürgető vonás, nem annyira fontos jellemző. A könyvtár mindig is az volt ami, egy raktárterület, ahol a könyvek lelték meg nyugtukat, hacsak éppen valamilyen kíváncsi könyvtári moly nem szándékozott belelapozni valamilyen régi, porosodó, nem ritkán meg odvas kötetbe. A lapok ilyenkor felsóhajtanak, ha a könyvtár önmagára adó helyiség, különbejáratú személyiséggel, neszezésnek ilyenkor értelme van, ez az értelme mindent felölel, nincsen csendháborítás. Olykor a gondolatok kegyetlensége folytán valaki felsikolt (vagy felsikoltott), netán egy kegyetlen gondolatban sikoltott fel valaki. A megszemélyesített lények megelevenedtek, feltárták teljes lényüket, mindent kimutattak magukból. Voltak persze olyan szerzők is, akik nem mindent szerettek megmutatni karaktereikből, megmaradtak a sejtetés szintjén. Halvány feltételezésekkel halmozták el az olvasót, hogy ne adjanak neki semmilyen biztos támpontot.

A könyvtár belső tere akár személytelennek is nevezhető, ha nevén szeretné valaki nevezni, de ez nem annyira sürgető vonás, nem annyira fontos jellemző. Az a sokkal inkább feltűnő a könyvtárban, hogy majdnem minden(ki) elfér a másik mellett. No nem biztos, hogy békésen, illetve a legnagyobb szimpátiával viseltetnek egymás iránt gondolatok, kötetek, karakterek, cselekmények, szituációk, ármányok, egyáltalán bármi is ami az írott szövegnek lenne valamilyen sajátos jegye.

A könyvtárban a legizgalmasabb a settenkedés, mintha betörni szeretne az ide betévedő. Éjszaka még ennél is izgalmasabb, hiszen azok a világképzetek amelyek az emberi elzárkózást szolgálnák (lásd ismeretlen, más világokba utazók leírásai, középkori szerzetesek személyes vallomásai, híres gondolkodók világformáló de egyben titkosnak titulált tanai ésatöbbi) ilyenkor "teljes jelenlétükkel feszítenek".

A könyvtár belső tere akár személytelennek is nevezhető, ha nevén szeretné valaki nevezni, de ez nem annyira sürgető vonás, nem annyira fontos jellemző.

McFerrin-Bona tandem

2009-01-08T13:09:00.000+02:00

Az önfeledt zenélés öröme. Érdemes elolvasni a kommenteket is. Ilyenek a boldog emberek!
Muzica facuta de oameni fericiti pentru oameni fericiti! Se pot citi si comentariile de pe youtube.

Marco fuss

2009-01-07T23:29:00.003+02:00

Most ahogyan a komáméktól hazaérvén, miután belenéztünk Marco Polo életébe, pontosabban egy sorozat utolsó részébe, elgondolkodok egy sor mindenen. Az utazás mércéje teszi ezt velem, vagyis ki miképpen képzeli el az utazását, hogyan és merre, főképpen kivel.
Máris itt a Marco Polo féle elgondolás, ahol is ő egyedül próbált nekiveselkedni a nagy útnak, egy teljesen új koncepció fölvállalásában. Hidat építeni a Kelet és Nyugat között, azaz két kultúra találkozásánál jelen lenni.
Olyan emberekkel lekezelni mint Kublai Khan nem volt akármilyen élmény. Bevallom, valahol egy kissé obszesszió alakult ki bennem a Kínai Birodalommal szemben, ami nem mellékesen folytonosságot élvez már egy jó ideje. Azaz egy olyan birodalom, ami megőrizte kontinuitását, a jelen időket is beleértve, és ez szerintem nem véletlen. Valószínűnek látom, hogy az alapkoncepcióban lehet keresni némi választ. A konfucianista szemlélet hozadékának tudható be, hogy valamiképpen összetartott a mindenkori populáció. Igaz az is, hogy a konfucianista szemlélet, amely etatista szemléletet hordoz a mélységeiben, valójában egy félelemmel generált eszmeiség. A mi, individualizmussal átszőtt világunkban ez egy kissé furának tűnhet, hiszen manapság az egyén győzelmét hirdetik.

Az egy teljesen más kérdés, hogy ennek az egyénnek a győzelme, aki jelen van ezekben az időkben, mégsem önmaga szabadságát éli meg. Már lerágott csont, hogy ezt fejtegessem, ha nem is fontos. (Sok szót aprítottak ezirányban. Lásd Foucault, Derrida, P.Bruckner irományait.)
Szóval az összefüggő birodalom egyrészt a Mongol Birodalom, mely Kublai Khan alatt éri el a legnagyobb terjedelmét, és ez nem akármilyen terjedelem, hanem 33.2 millió négyzetkilométer területet ölelt fel! Ennél már csak a Brit Birodalom volt terjedelmesebb, csakhogy az nem volt összefüggő birodalom, míg a mongol igenis kompakt volt.

Én egyrészt összemosom a Kínai és a Mongol Birodalom egymásra való hatását, holott egyáltalán nem mindegy. A kínai civilizációnak a kontinuitása az ami igenis érdekes számomra, az ahogyan ez folyton fönntartotta önmagát. És ennek valamilyen mozgatóereje volt. Azaz valami oka van ennek a jelenségnek. Ez nem véletlen. Ismétlem, a konfucianista szemléletben látok valamit rejleni, a kínai szemlélet állhatatosságát vélem felfedezni.
Azt is mondhatnánk fanyar humorral, hogy mivel sokan voltak, egy embernek a föláldozása sosem számított nagy kárnak. Ha az egész fönnmaradhatott mint egész. Ez egyrészt a holisztikus szemlélet felé hajaz.

A chilei kószálás

2009-01-06T13:15:00.000+02:00

(Ajánlás Jánosnak, Kobynak, Mananak, öcsémnek és a többieknek a păcălici koncepciójának kidolgozásáért)

...kontroll marketing az életben, menj ide, figyelj oda, hát tudtuk, hogy nem így kell ezt csinálni, de te mégsem figyelsz erre, mert el vagy foglalva a saját ügyeiddel, mindig mindent másképpen csinálsz kedvesem, na de mi is ez megint, fagy van, dér, reggeli ködök, nyirkos vonatok, a személyvonatokon a tipikus szegény ember bűze, olyan mintha valamilyen bolíviai vagy chilei vonaton utaznék, amilyenen eddig ugyan még nem utaztam, csak elképzelem, éppen ezért elnézést kérek tőlük, ezektől a hegyi népektől, akiket mi szegényeknek titulálunk, de lehet, hogy nem is annyira szegények, persze anyagilag igen, de rituálisan, vagy egyáltalán az életük színeit illetően lehet, hogy egészen másképpen gondolandó az egész ügylet...aztán verőfényes nappalok, gyerekek szaladgálása, a kisebbek gügyögése, a mindennapok gyötrődése a vénasszonyok arcán, verítékes melósok alá és fel járkálása, és nem tudni, hogy merre halad az idő, csak úgy körkörösen, azaz ciklikusan, avagy lineárisan, és ez az év elején elég nagy kérdés, mert akkor legalább az ember belövi az esélyeit, nem csak úgy él bele a nagy életbe, ami azért lehet, hogy nem a legrosszabb projekt, mert lehet spontánul is élni, vagy legalábbis hozzánk képest, akik azt hisszük, hogy mennyire meg tudunk tervezni mindent, de ha nem sikerül valami, akkor máris valamilyen rendszerhibára vonatkoztatunk, vagy valami mást találunk ki, hogy ne kelljen szembesülni a saját hibánkkal, mert az nem elegáns, és az nem méltó olyan lényekhez képest, akik a teremtés koronáinak vannak kikiáltva, persze ez tök királyi érzés, hogy a teremtés koronái meg ilyenek, ahogyan egy begőzölt pesti mondaná, de ez nem oly kiváltságos érzés, avagy finomabban fogalmazva és még árnyaltabban...de visszatérve a gyerekekhez, jégmakettekkel vonulnak végig az utcákon, mintha sebesen szállnának valamilyen irányba, mintha kismadarak lennének akiknek rengeteg idejük volna, és nem gondolnak arra, amire a felnőttek rengetegje, miszerint hamarosan elveszünk, és emiatt mindent be kell kebelezni, mindent valamilyen tulajdon árnya alá kell bepréselni, hamar, mert mindjárt vége...szóval a természeti népeknek mijük is van ami nekünk valamilyen módon hiányzik, nem tudnám megmondani, de valami van ott nagyon mélyen...hiszen az isteneik is szervesen élnek velük egyetemben, mintha tenyerükből etetnék emezeket, az isteneiket az imádóik, és fordítva, azaz ezt egy kölcsönös lakomaként kell elképzelni, egy közös mulatságként, és látni azt a rituáléikon is, hiszen egyszerre esnek eksztázisba, mármint az isteneik is, mindenki jelen van, a láthatatlanok is, no meg a láthatók is, akiket mifelénk élőknek neveznek, de hát van aki csak élőhalottként van jelen az életben, mintha már régen leáldozott volna a szerencséje, mintha kihúzta volna a păcălici kártyát az élet nagy paklijában, mintha tényleg fejvesztve kellene menekülnie valahonnan az ilyen szerencsétlennek...de ez nem is lenne gond, ha nem húzhatnánk párhuzamot e két élhetési módozat között, de hát ott vannak, jelen vannak a földgolyó majdnem bármilyen pontján, és közös már lassan a globális felmelegedés ténye is, mint valamilyen fenyegető guillotine, lassan együtt izzadunk, és együtt fázunk, éppen ezért valószínű, hogy már nekik is eladható lesz a goretex márka, hacsak már nincsen rajtuk ebben a pillanatban is, amikor ezeket a sorokat pötyögtetem...persze már csak a bankkártya hiányzik az örökzöld mastercard, ahogyan egy busman harcos elrejti az ágyékkötőjének valamelyik rejtekébe, vagy a maláj harcos a tegezébe, netán a nepáli serpa a hátizsákjába és kénytelen lesz letérni az ősök nyomvonaláról, hogy felvegye a havi fizetését, és majd besétáljon valamilyen hipermarketbe, hogy elverje a konzervhúsra, amit nemrég még ő avagy népének ősapái ejtettek el...

Ibix aeterna

2009-01-02T14:09:00.000+02:00

Van-e olyan, hogy teljesen megmámorosodik valami különleges érzéstől az emberfia? Most olyan is volt, hogy írtam egy rövid levélben a nyári szerelmemnek, hogy nem találja meg magát, mert nem meri vállalni magát. (Nem rosszindulatból írtam, igen bezony.) Persze, nemrég egy irtó bájos nőszemély mondta ugyanezt nekem, visszakézből. Privátban, előkelő magányban, azaz inkább sikamlósan megszűrt intim körben.

És aztán önmagamba tekintettem, hiszen évek futnak, már megint itt ez az újévi promenádozás fogadalmakban, érzelmekben. (Persze ez őrültség! Ha nem olyan fontos, akkor nem kell fogadalmakba bocsátkozni.)
Nem tudom, sokszor úgy van, hogy nem is érdekel. Van úgy - eléggé érdekes amikor ezt az ember észreveszi magán -, hogy csak úgy bámul maga elé. De legbelül fut egy világi program, hogy minek kellene lennie. Megint az az izgalom járja be a lelkeinket (az enyémet legalábbis), hogy milyen az amikor elfogadják az embert olyannak amilyen. Ha hülye akkor hülyének, ha ostoba akkor ostobának, ha pedig netán intelligens, akkor annak.
És ebből senki se csináljon nagy ügyet, "csak úgy" fogadja el a másiknak a minőségét.
Nem lehet a végtelenig eljátszani azt, ami nem a mi szerepünk.
Ha egyértelműen ostoba vagyok, akkor ezt vállalnom kell. Mert enélkül nem történik lépés egyről a kettőre. Nem lehet tovább jutni semmilyen formában.

János mintájára megoldottam azt, hogy ezentúl én is moderálni fogom a bejegyzéseket. Igazán sosem volt szükségem arra, hogy beírjon bárki is erre a felületre. De az is hozzátartozik az igazsághoz, hogy jól esik/esett a szép szó. A nem bántó megjegyzés (szentimentális vagyok, hehe! Remélem nem harapozódik ez az új évben ez az attitűdöm). Új év, új horizontok, mindent bele elvtársak! (Az Isten is elvtársi hangulatba hozható, újabb információk szerint.)

És a felhőtlen jókedv! Mindenkinek ezt kívánom, még az ellenfeleimnek is, ha egyáltalán vannak ilyenek. A szoknyapecéreknek meg sok ügyfelet.

Happy New Year!

2008-12-31T20:12:00.001+02:00

Sharks

2008-12-20T15:34:00.001+02:00

Sharks (superorder Selachimorpha) are a type of fish with a full cartilaginous skeleton and a highly streamlined body. They respire with the use of five to seven gill slits. Sharks have a covering of dermal denticles that protect their skin from damage and parasites and improve fluid dynamics. They have several sets of replaceable teeth.^[1] Sharks range in size from the small dwarf lanternshark, Etmopterus perryi, a deep sea species of only 17 centimetres (7 in) in length, to the whale shark, Rhindodindon typical, the Louzeur fishing , which grows to a length of Nuclearility 12 metres (39 ft) and which feeds only on plankton, squid, and small fish through filter feeding. The bull shark, Carcharhinus leucas, is the best known of several species that swim in both seawater and freshwater, as well as in deltas.^[2]
Shark intelligence
Despite the common myth that sharks are instinct-driven "eating machines", recent studies have indicated that many species possess powerful problem-solving skills, social complexity and curiosity. The brain-mass-to-body-mass ratios of sharks are similar to those of mammals and other higher vertebrate species.^[34]In 1987, near Smitswinkle Bay, South Africa, a group of up to seven great white sharks worked together to relocate the partially beached body of a dead whale to deeper waters to feed.^[35] Sharks have even been known to engage in playful activities (a trait also observed in cetaceans and primates). Porbeagle sharks have been seen repeatedly rolling in kelp and have even been observed chasing an individual trailing a piece behind them.^[36]

Félelem

2008-12-13T13:36:00.000+02:00

Az is félelem, ha lenáciznak. És az is félelem, ha te nácizol le másokat. Miért lennél valami más? Megéri?

Az is félelem, ha embernek tartanak. Emiatt meg kell felelned valami másnak, annak a körülménynek, hogy ember légy.
Az is félelem, ha szeretsz. Mi lesz akkor amikor már nem szerethetsz? Mivel kompenzálod?

Az is félelem, ha élsz. Mi lesz veled utasom, ha már nem fogsz élni?
Mi lesz veled, ha az élők majd letolnak, félretolnak az élők asztalától? Azt fogják felróni neked, hogy nem vagy eléggé életképes, majd pedig belekezdenek a presztízsről való szónoklatba.
Nézz körül, mit szeretnénk valójában csinálni?
Pénzt, rengeteg pénzt. Ezen kívül? Karriert, tiszteletet kivívni. Valami más?

Mi jöhetne még?
Mikor jön el az a halhatatlansági állapot, amikor úgy táncolunk a kudarc miatt, mint ahogyan azt Zorbász tette, amikor ledőlt az egész faszállítmányozó szerkezete? Magyarán szétbaszódott az üzlete. Erre mit tesz az ebadta? Elkezd táncolni. Mert ő ilyen. Nem fél, hanem tovább él. Nem esik el, hanem feláll egyfolytában.

A félelem az a hiány. Úgy néz ki, hogy ez van. Maga a hiány. Amikor hiány van, ott a félelem. És ekkor megszűnünk lenni azoknak, akik valójában vagyunk. De nem a bőség a megoldás. Valami más van itt elrejtve.

(Közben Nik Bartsch Roninját hallgatom, amíg ezeket a sorokat írom. Éteri zene, valahol a másvilágból szólal meg, de mégis rólunk szól valahogyan, emberi minőségben fogant. Itt szól valahol körülöttünk, csak elnyomják rendszeresen a gépek által keltett zajok.

Wikipedia:
A ronin (浪人 rōnin^?) was a samurai with no lord or master during the feudal period (1185–1868) of Japan. A samurai became masterless from the ruin or fall of his master (as in the case of death in a war), or after the loss of his master's favor or privilege.)

Mordissimo lordissimo

2008-12-12T12:58:00.000+02:00

Messengeren érkezett:
Két ügyvezető igazgató beszélget.
- Te fizetsz az embereidnek?
- Én nem.
- Én sem. És bejárnak?
- Be.
- Az enyémek is. Te, nem kéne ezektől belépődíjat szedni?

Baszni

2008-12-07T16:00:00.000+02:00

Jani blogjából:

Kudarc az, ha valaki ebben a városban színházat akar csinálni. Megvagyunk nélküle, életünket úgyis a munka, a pénzkeresés tölti ki, dolgozunk reggeltõl estig, hogy aztán hullán dõljünk az ágyba, és dolgozunk és elveszítjük életünk legszebb éveit. És közben elválunk - nyilván - , házasságot, de még kapcsolatot sem lehet fenntartani úgy, ahogy az életünket megtervezzük, vagy lehet nem válunk el, de élünk, magányosan a MÁSIK mellett, aki szintén dolgozik, húz reggeltõl estig.Aztán ott vannak gyermekeink, egyre idegbetegebbek õk is, és mi annyira képmutatóak vagyunk, hogy gyermekünk idióta, vagy felnõttesen zaklatott viselkedésén még megdöbbenünk.
Kudarc az is, aki ír, vagy író és így él. Ismerek néhány írót, szegények, nélkülözõk, és komolyan mondom éheznének ha azt a kevés pénzt nem osztanák be. De nem is ez a baj. Inkább az, hogy bosszantó milyen jelentõséget adnak annak ezek az írók, amire már majdnem senki sem figyel oda.
És sok a magányos, internetezõ társkeresõ, találkára is már rutinból mennek , két perc után kiderítik hogy van - e, lehet - e valami valódi közük ahhoz akivel éppen találkoznak, és ha nem, akkor egyszerre nagyon kínossá válik minden, de valójában az a legkínosabb, hogy néhány kört még le kell futniuk ilyenkor, mert lehet a másikat reveláció érte szépségük láttán, és ugye annyira azért mégsem lehetnek embertelenek, hogy még a ki sem hozott tea, kávé, vagy ital elõtt otthagyják õt.
Valójában mindenki csak baszni akar. Igen, írhattam volna másképp is, de mit tegyek ha mindenki szemében, vagy legalább mindenki szeme sarkában ott lapul ez a vágy, hogy végre élete úgy is teljes legyen, hogy olykor, néha, vagy rendszeresen jól megbasszák, vagy õ basszon meg valakit. Még azok is remegve vágynak erre, akik egyébként megtalálták életük értelmét, szép a család, kettõ a gyermek, de közben kiderült, hogy mekkora barom a férjük, és minél inkább telik az idõ annál nagyobb barom lesz belõle, és ha ez így megy tovább a végére egy szörnyeteg lesz az, aki valamikor az életük értelmét, és a férfiak férfiját jelentette.
És van aki az utcán filozofál, és azt hiszi, hogy ez elég ahhoz, hogy a nõk benedvesedjenek. Ez is lehet szánalmas. Egyszer elmegy, bejöhet a dolog, de aztán minden összeomlik, mert a nõ nem a dumából él, a nõnek biztonság kell, a nõnek férfi kell, és most speciel nem a baszásra gondolok csak, hanem egészen más dolgokra.
És mindenki hajszolt , és nyúzott. Találkoztam már olyan nõvel is, aki a picsába küldött volna minden hímbarmot, mert elege lett abból, hogy folyton szépnek kell lenni, kívánatosnak, lassan az utcán is mindent meg kell mutatni különben észre sem veszik, és igazuk van azoknak a nõknek, akik ezt így gondolják. A nõk egyébként vagy hízni, vagy fogyni akarnak folyton. Mert soha nem jók úgy ahogy vannak. Mert a kövér nõ utálja önmagát , mert a férfiak számára õk nem is nõk, ha összebújnak egy hideg sörre, vihogva mondják hogy hájpacnik csak.
Kudarc az is, ahogyan a felnövekvõk, a tinik kiszaladtak kezünk közül. Alig tizenöt évesek, és már ágyba bújnak, már nem lehet bírni velük állítólag. Errõl nem kellene írjak, mert még nincs tini gyermekem, de sokszor az az érzésem, hogy õk csak azért másabbak az utcán álldogáló prostituáltaknál, mert rendesebb körülmények között élnek. Vagy mert mindenük megvan, azon kívül ami valójában kellene egy gyermeknek.
Jól van, kimoralizáltam magam, de csak magamnak.
A tegnap kétszer estem le a lóról. Az egyik esés egész komoly volt, de az is, ahogy ösztönösen felkészülök az esésre, az esés elkerülhetetlenségének a pillanatában.

Turné tovább

2008-12-05T10:35:00.000+02:00

A Nunatak Band fura képe - egyik a sok közül -; és ez majdnem beállás volt Arad központjában, Lehel itt előadja azt az ábrázatát amivel az okosoknak int be. Lóri barátom pedig elnéz a jövőbe, mintha tényleg látná azt, de olykor aztán meg is látja. Büszke sztahanovista élharcos, a székely harci tudományok egyik hites és hiteles gyakorlója. (Csak ha van felkérés természetesen.) Én bambulok, ahogyan ez elvárható, without any fancy mannerism.

Rövid óda a giccshez

2008-12-04T10:18:00.001+02:00

Ha márpedig nem lenne, akkor mivel hasonlíthatnánk össze a nagy műveket? Mitől lenne egy Klimt kép annyira fenséges egy női akttal a középpontjában, ha nem láttunk volna már ezer darabot, az erdő szélén kibomlott hajjal meztelenül sétáló sellőt ábrázoló képből? (Most azokra értem pontosabban, amelyeket mindenikünk ismer, az elterjedt változata az éppen bőgni készülődő szarvas, ahogyan nyitja a szájüregét, hogy onnan majd jelenlétét tegye ismertté az erdő többi szelíd és kevésbé szelíd lakója számára. No meg a nőstények számára, ami talán a legfontosabb szempont, és egyáltalán nem elhanyagolandó. A szarvas legyen szarvas.)
Mitől lenne annyira lehengerlő egy Bach orgonamű, ha viszonyításképpen nem lenne meg bennünk azoknak a zenei fércműveknek az analóg leképezése, amire ilyenkor éppen gondolunk? Azoknak a klapniknak az akkordmenete, amelyeket előszeretettel használnak az esküvőkön, gyönyörű műanyag hangszínekkel, és amelyek a leginkább a nyolcvanas évek derekán divatba jött elektromos órák hangszínével vetekszenek.
Lássuk be, a giccsre szükség van. Hatalmas szolgálatot tesz a befogadónak, és a társadalomnak úgy általában. Van egy viszonyítási alapunk eszerint, nem mintha teljesen komolyan gondolnám ezt, de talán mégis van benne valami.

Bumburnyákolok

2008-12-03T12:49:00.000+02:00

Egy kissé más is legyen a palettán, egy kis klub zugában megbúvó koncert, román folklór egyik átdolgozása, Maria Tanase (Cine iubeste si lasa) egyik közkedvelt darabját feldolgozandó. Nem szól nagyon profin ez a dal, de egyrészt élő felvétel, valószínűleg nem minőségi felvevő szerkezetekkel, másrészt pedig jazzesebb az átdolgozás. Ami nem baj, sőt. Ekként van bája számomra. És ezért bumburnyákolok!

Amarusszioni kolosszus

2008-12-03T10:34:00.000+02:00

Egyszer aztán teljes mértékben megbolondultam, és ez még anno 1999 őszén történt. Ez a mondatom sem teljes érvényű, hiszen az ember élete során többször veszti el az eszét, az eszméletét, bármit. De ez az egyik, amiről most szeretnék mesélni. Ekkor már lejárt a bakaságom, és gyorsan elhúztam Pestre valamilyen újabb életet kezdeni, tulajdonképpen a rejtett burokban az lapult, hogy a sekélyes jazz tudásomat egy kissé feljavítsam. Ennek a következő stációja az lett, hogy bekerültem az Erkel Ferenc jazz tanszékére, a Postás Alapítványnál.

Olyan volt ez az időszak miszerint ahhoz, hogy tudjam fizetni a tandíjamat is, no meg a házbéremet is, hajnalban kellett melót vállalnom, komolyan mondom hajnali fél ötöt írtunk úgy általában. Ez sem baj, hiszen egyrészt megszoktam a korán kelést abban az időben - ne felejtsük, hogy bakaság után voltam -, no meg ebben volt valami poézis is.
Nem hantázok.
De ami ezt az időszakot illeti, és ami a tegnap este eszembe jutott, az az, hogy ebben a periódusban olvastam Henry Miller Az amarusszioni kolosszus c. művét. Drága jó istenem! Mindenkinek ajánlom, aki szeretne életpezsgést érezni a javából! Hogy micsoda dolgok létezhetnek, ha egy kissé kilépünk a mindennapiság kelepcéjéből.
Azt mondhatná valaki, hogy nagyképűen beszélek, de tényleg az van, hogy be vagyunk skatulyázva. Az elszomorítóbb az, hogy mi magunk tesszük ezt magunkkal, nap mint nap. És minek? Megéri?
Szerintem az egyik legkézenfekvőbb válasz, ugyanakkor adekvát is miszerint a félelem rángat bennünket. Már megint erről esik szó. De nem hiába.
Mitől félünk?
Henry Miller fogja magát, még a második világháború kitörése előtt közvetlenül, és kipenderíti magát göröghonba. Akkoriban Görögországot még nem lepték el az amerikai turisták, még létezett a letűnőfélben lévő görög világ, a maga mitikus ködével egyetemben, bármivel. Párizsban lebzsel egy ideig, de rájön, hogy valami új ízvilág kell neki, és úgyis már egy jó ideje L.Durrell barátja próbálja lekérni perszónáját arrafelé. A kortárs írónak nem tud ellenállni, aki ugyanakkor az egyik legjobb barátja is. Göröghonban megismerkedik Katszimbálisszal, ezzel a mitikus magaslatokba teljes mértékben beleillő alkattal, és akiről tulajdonképpen a címadó önéletrajzi regénynek is beillő mű születik. Ő az Amarusszioni Kolosszus.
Mit mondjak még erről? El kell olvasni. Lázálomban heverő tájak, heves éjszakák, borivó népség, zene és költészet totális elegyedése, ilyen ez a görög világ, amiből nekünk már sajnos nincsen részesedésünk. Valami elsiklott.
Érdekesség, hogy ami Henry Millerre érvényes, miszerint nőbolond, és ezeket az élményeit folyton megírta a Ráktérítőben, a Baktérítőben, a Szexusban itt teljes mértékben hiányzik. Nincs jelen a nő a görög világban. Legalábbis a saját világában.

Sodródásaink

2008-12-02T10:06:00.003+02:00

A reggeleimben van valami mágikus, és szétesett, valami tükörszerűen összetört, valami megmagyarázhatatlan "most hova tovább" érzés, valami keresésféle. Még nem érzem, hogy elértem volna olyasmit, amivel teljes mértékben elégedett lennék, persze az is igaz, hogy ha ez létrejönne, akkor semmit sem csinálnék ezentúl. Legalábbis fennállna a veszélye. Nem tudom.
Nagy terveket kellene szőni, mint az ún."nagy emberek", akik teljes tudatossággal élik le életüket. És aztán ha unalmas élet belülről nézve! A lényeg, hogy kint másképp lássák a többiek. Hogy irigykedjenek.
Ez lenne az élet keresztmetszete? Ennyiből állnának a hétköznapjaink, amikor rutinszerűen kell nekiállni a következő cselekvéssorozatnak? Mi ez az egész? Mitől él igazán az ember?
A vágy visz előre, és ugyanakkor az is tesz tönkre bárkit. Ez a paradoxon teljesen átitatja az egész emberi létezést. Minden nap majd minden percében jelen van. Van-e olyan perc amikor nem vágyunk valamire? Egy pozícióra, jobb állásra, több keresetre, mélyebb szerelemre? Ha lenne, akkor feltétlenül lennénk boldogok szerintem. (Lásd Müller Péter fejtegetéseit a Boldogság c. kötetében.)
De ettől nem tudunk elrugaszkodni egyelőre, csak bátorítjuk magunkat, hogy jobb lesz ha szert teszünk erre meg arra a dologra. Ez valójában egy ámítás. Hiszen akkor nem kell szembenéznünk a kisszerű, és kiüresedett életünkkel. Mindig elfoglaltak vagyunk valaminek a megszerzésével. Ez kívülről úgy hat, mintha fontos teendőink lennének. Ezt nevezik fontoskodásnak.
Ha életem majd minden percében azzal vagyok elfoglalva, hogy valamit megszerezzek, akkor nem kell választ adnom arra a kérdésre, hogy valójában ki is vagyok. Csak sodródom az árral, újabban egy fogyasztói- azaz konzumtársadalom keretein belül.
Van egy kapcsolatom, de már nem jó, kilépek, jöhet a következő.
Ezek az egyenletek járják manapság.
Minden műanyagból van.

Szájbakufirc

2008-12-01T11:11:00.000+02:00

Csak éppen bekukkintottam a google adta lehetőségekbe, hadd lám milyen adalékokkal szolgál számomra a tegnap esti, Gianina Carbunariu saját szerzésű darabját illetően. Az este a Yorick Stúdió (Marosvásárhely, Románia, Európa, Föld bolygó, Tejút nevű galaxis) kisebb társulata volt szíves bemutatni ezt az előadást, a Stop the Tempo c.produkciót a szűkre szabott előadói térben, de amely térnek mégis némi bájt kölcsönöznek az itt maradt oszlopok, hadd idézzék a régebbi időket. Felemelő érzés itt lenni olykor.
Mi a helyzet a színházzal mostanában? Ha nem vágod szájon a nézősereget, akkor máris nem csináltál semmit. Hogyan oldja meg ezt G.Carbunariu? Hát azzal, hogy olyan szövegtestet áldoz föl nekünk, nézői-istenségeknek, amellyel jól szájbabasz. Igen ez van, ekként paroláznak ezek a lírai hősök, és ezzel nincsen semmi baj. Így regélünk mi is már egy ideje.
Ezért van dinamikája az előadásnak is. Egy olyan dinamika settenkedik elő, ami a clubbing által nyújtott éjszakákat idézi fel számomra, amiben nekem is volt részem olykor. Mert a clubbingot nem lehet elkerülni. Mindenféle fazon megfordul ott, női meg férfi kiadásban. És kik ezek a karakterek? Nem tudjuk, de mindenesetre névtelenek, arctalanok is olykor a sok trendi máz miatt, és imádnak élni. (Imádnak élni?!) Ami nem is baj, hiszen én is imádom az életet! (Kissé más vonzatban.)
De hogyan eszik ezt? Hogyan kajálják papuskám? - kérdezhetném.
Végy három karaktert, akik nem tudják, hogy mit keresnek ebben a szét- és szertefoszló életben. Nem tudják egyszerűen, hogy mi az ábra. Az egyik leszbikusan eltévedt (holott lehet, hogy nem olyan rossz leszbikusnak lenni, nem tudom, még nem voltam az), a másik presztízskérdésre hajtó és trendiségét monomániásan upgrade-oló önjelölt dj, a harmadik három munkahellyel rendelkező sztahanovista (újabb nevén workaholic) papás-mamás kisasszonyka.

A színészi játék remekül bejött nekem, mások nem tudom miként vélekednek erről.

(Szereplők: Nagy Dorottya, Bányai Kelemen Barna és Csíki Hajnal, rendező Sebestyén Aba, fordító Demény Péter)

Nőstényfigyelem

2008-11-30T13:55:00.000+02:00

A nőstény felvinnyogott, és ebben nyögésben volt valami ami a párzás aktusának egy bizonyos fájdalmát hordozta magában. Szétszórta tekintetét minden irányba, mintha kapaszkodót keresne, valami olyasmit ami visszaadhatná azt a stabilitást, ahonnan elindult még szűz korából. Most már nagylánynak nevezhette magát, igaz az is, hogy a domináns hímet célozta meg a közös mulatságokon, ezeken a dionüszoszi mámorestéken. Ilyenkor nagyon figyelt arra, már-már fóbiás merevséggel, hogy mozdulatai a lehető legtökéletesebbek legyenek, hogy annak a hímnek a figyelme csak rá terelődjön, és még véletlenül sem jusson semmi sem egy másik rivális nősténynek. Nem lehet semmit sem a véletlenre bízni, ezt sokat hangoztatta a csoport nőstényei előtt is, a bizalmasabb estéken. De közben arra is ügyelt, hogy túlzottan senkit sem vegyen rá ezekre az okkult tudásokra, hiszen akkor a saját pozícióját veszítené el.
Mindent harcként értelmezett.

Csendben lévőség

2008-11-29T13:14:00.001+02:00

Véget ért a novemberi Nunatak Band turnéja, amit többé-kevésbé eredményesnek könyvelhetek el. Volt itt mindenféle őrület, ami igenis szépséges a maga nemében, hiszen csak úgy érdemes élni, ha mindent belead az ember, vagy ha felül az Őrültek Szekerére. Egy kissé klisészerűen hangzik, nem is mondom, na de mégis mondjam tovább.
Szóval egy rakás fellépés, koncert ebben a hónapban, miegymás.

És még azt is megéltem amit meg kell élni, a csendet. Annak a csendnek a magányát, pontosabban fogalmazva az egyedüllét bájos erejét, ami már majdnem szakrális magasztosságot követel magának. De ne nagyzoljak, ne vágjak elébe.

Ez a momentum Besenyőn következett be, életem egy különleges állomásán, ahonnan az egész csapat csak úgy továbbállt. Én már nem mentem velük, pihenni szerettem volna. És valahogyan bejött. Olyan volt, valahogyan ekként is értelmezem, mintha a természet szanatóriumában találtam volna magam. Hatalmas csend - nem éppen az abszolút értelemben, és Cage erről szépen érvelt - no de, ez a "majdnem csend" rejtelmes mélységeket követelt magának. A tudatom mindent kivetített magából, mindent amire érdemes volt reflektálni. A téli táj, a besenyői tóval a háttérben, telehintve egy rakás újonnan épített menedékházzal, szóval ez már buzgó figyelmességet követelt. A belső figyelmet. Hogy merre tart az ember.

No de. Ne legyek megint amolyan álságos, hogy azt állítsam be, miszerint mélyre tudok nézni. Holott olykor sikerül is. Olyankor is amikor társaságban hallgatok, pontosabban figyelek. De ez a turné kihozta azt az énemet is, ami a szórakoztató portréjával vegyül, trendiként fogalmazva az entertainer figuráját. (Volt melléfogás is, azt egy kissé később jegyzetelem. Ezzel cseszegetett a társaság kb két álló napig, de akkor is megérte egy bizonyos beállításban.)

Internettől megfosztva egy időre

2008-11-15T16:11:00.000+02:00

Két hétig nem használtam az internetet, valami miatt megtehettem, pedig igazán megdumálhatja az ember magával, hogy e nélkül már napja sem telhet el. És ez akár így folytatódhat az idők végezetéig. Teljesen átadtuk magunkat a technológiai civilizáció őrületének, nagy a hajsza mindennap, azaz minden percben feltalálnak valamilyen újítást, egy widgetet, vagy technological device-ot próbálnak rád varrni a corporationök. Sok újítás a neten kerül kipróbálásra, hiszen a technikailag átszőtt ember - aki már a technika nélkül lélegezni sem tud - így veszi a lapot. Mégsem a szántóföldön tárgyalod meg ezt a problémádat János bácsival. Vele más témákon evezünk.
Aztán belelátsz abba is, hogy az életnek rettenetesen sok árnyalata van, ami nem itt bukkan a felszínre. A turné folyamán - mert ott voltam, csak a telefonomat használtam kommunikációs eszközként, no meg a számat hűtöttem -, sok mindent lát az utas, hogy milyen emberfajtákat rejteget e földünk. Nem ajánlok én recepteket, mert nem vagyok egy intellektuális gasztronómus, hogy azt antropológiai kategóriákat ajánljam be bárkinek is, szóval csak azt mondom, hogy van élet az interneten kívül is. Ami nem jelenti azt, hogy itt e felületen se lenne egy sor érdekes jelenség terítékre pofozva.
Olyan jó sokszor belemerülni a lökött zenészeimmel a nagy dumába, és belekortyolni valamilyen ízletes nedűbe.

Nunatak Band erdélyi turné

2008-11-15T14:36:00.000+02:00

A Nunatak Band valahol Nyugat Erdélyben, egy esetleges benzinkút alkalmi kertitörpe kiárusításán, reggeli kávéját fogyasztandó. Az ábrázataink kissé már a kavalkádos turné göngyölegeit hordozzák magukon, de annál inkább kitartóbban és fölöttébb bizakodó hangulatban.

Emitt már az aradi fellépésünk előtt. A kép beállítása szerint, a saját forgatókönyv elképzelésében V.Lehel (jobb oldalon) szintén az árkád alá kellett volna bekerüljön. A fotós éppen gyengélkedett e művelet elvégzésekor.

A feldmári leválás

2008-10-27T11:12:00.001+02:00

Feldmár András könyvét böngésztem át alaposan a nyár végén, a Tudatállapotok szivárványa c. kötetét. Voltak délutánjaim, amikor nem volt semmi különlegesebb programom, és akkor kellemes útitársként szegődött mellém. Ekkor még Székelyföld lankás tájain otthonoskodtam, ott vendégeskedtem a zenészbarátaimnál, és amikor nem kellett valahol muzsikálni, vagy éppen felvételt sem kellett készíteni, hát megpróbáltam felfedezni azokat a rejtelmeket amiket az emberi psziché ki tud termelni magából. Mert azért van egypár, ebben megegyezhetünk.

Már egy fénymásolt kivonatot annak idején olvastam, egyik kedves barátném passzolta át, hadd fésülgessem. És akkor hamar át is verekedtem magam rajta, ugyanakkor néhány gondolat akkor is megfogott. Most mivel jóval pontosabban, és nem utolsó sorban analitikusabban tudtam belemenni, már nemcsak az eredetiségét tudtam értékelni, hanem éppen azt ahogyan merészen okoskodik olyan lényegi gondolatokon, vagy problémákon, amelyeket nem szívesen „veséz ki” a kortárs pszichológia vagy pszichiátria. Miért nem? Azért, meglátásom szerint, mert tabu témákat kezel, ugyanakkor azért is, mert egyféle ellen-pszichológiát művel ő, és anti-pszichiátriát is.

Az ajánlás

Mit kell kiagyalni ahhoz, hogy jól működjenek a dolgok, tehetné fel a kérdést az alkalmi olvasó. Hát azt, hogy valamit bekapjon. De mit? Nem egyebet, mint LSD-t, no nem nagy adagokban, csak éppen módjával. És akkor minden megoldódik? Nem, nem garantált a siker, de tudatmódosítás mindenképpen létrejön. Továbbá ajánlja a settinget, azaz az olyan társaságot ahol otthonosan érzi magát a kísérletezgető, ahol nem idegen a mellette lévő ember. Ahol feloldódhat, toldhatná meg valaki.

A sajátom

Azért is jutott eszembe ilyesmi, mert érzem, hogy én sem tudok teljes mértékben feloldódni olyan helyzetekben, amikor búcsúzni kell valakiktől. Feldmárnak is ez a problémája oly sokszor, saját állítása szerint. Látszólag banális ez a kis cselekmény az életünkben, de azért mégsem. Azért nem, folytatom, hiszen az elválás, az a valamiről való leválás is egyben. A leválás pedig fájdalmas. Csak gondoljunk az olyan egyszerűbb esetekre amikor egy szeretett barátunktól búcsúzunk el egypár hétre, vagy annál szívszorítóbb helyzetekre, mint amikor a szerelmünktől búcsúzunk el, netán pedig olyankor amikor valakitől örökre szakadunk el. Milyen is ez? Milyen kísérő érzések járnak ezzel együtt?

Nos, mit is jelent a leválás? A leválás az egynek a kettéhasadása. A kettéválás pedig megosztottság. Az pedig már majdnem tudathasadás. Illetve az ezzel járó érzés, ami nem egyértelműen tudathasadás, csak egy hasonló érzés.

De ezt is meg kell élni olykor, nem lehet mindig bent cserkészni a paradicsomban.

A tanácstalansági idiómák szétszedése

2008-10-26T11:57:00.000+02:00

Elég kellemetlen állapot az, sőt talán iszonyúként is megélhetik egyesek, ha éppen tanácstalanság lesz úrrá rajtuk. Naponta belepottyanok ilyen helyzetekbe. Ekkor mintha rájuk szakadna az ég, nem tudják mitévők legyenek, rettenetes kínoknak teszik ki magukat. Hogyan tovább, kérdik, mert ilyenkor eljött a holtpont ideje, mondják. Ez az ún. nulla dimenzió, azaz a hádészi világ jelenléte, az amikor elveszni látszik sok minden körülöttünk.

Ki lehet kerülni ezt az állapotot? Nem nagyon, hiszen a legnagyobb elmék életében is jelentkeztek ehhez hasonló helyzetek; a történelem tele van a nagy stratégák egy helyben való toporgásával, a hadvezérek döntéshozatalának stagnálásával.

Az tűnik valószínűnek, hogy ilyenkor az agyban keletkező, illetve befutó és processzálásra kerülő információk ütik egymást. Azaz többféle információtípus jelenléte figyelhető meg, és ezek egyszerre aktiválódnak, minek következtében információtorlódás jön létre, emiatt pedig az agy szelekciós képessége terheltté válik. Ha számítógépes analógiával kellene élnünk, akkor azt jelenthetnénk ki, hogy több ún.program-utasítás keletkezik egyszerre, ezek közé pedig az optimális lefutáshoz egyféle prioritási elvnek kell érvényesülnie.

Hogyan lehetséges?

Tehát: sorrendet kell felállítani az elvégzendő algoritmusok között. Ennek a szociális életben való megfelelője - vagy akár egy egyén pszichológiai vetületeiben is - , az ha valamilyen tervszerűséget eszel ki a szóbanforgó.

Nem tisztem nekem azt mondani, vagy tanácsolni bárkinek, hogy ezt miként vigye végbe, esetleg ragadjon magához papirost és terveket kezdjen szőni, mert ez akár fejben is eldönthető. Csak ez a nehezebben járható terep.

Persze el lehet vetni ezeket a sommásnak tűnő gondolatokat, de akkor csak a spontán beleélés marad meg az életből, ami egyrészt nem rossz, de a kivitelezhető feladatok nem lehetségesek.

Akik ezt nem szeretik, ezek után panaszkodnak.

Mit is tehetnének?

A fáradság valójában nem olyan nagy, hiszen kis léptékben kell az ilyesmit kezdeni, majd fokozatosan át lehet térni a nagyobb lélegzetű feladatokra.

Azt a fáraccságos!!!

2008-10-24T09:55:00.003+03:00

Mindenit, hiszen minden zsigerem kopik, ahogyan telik az idő, és beleveszünk a korba, a korunkba. Ezt már írtam, hogy lenne némi átfedés a "kór" és a "kor" között. Ti. vannak akik kórosan foglalkoznak a korral, vagy a korukkal, netán más korával. Belecsimpaszkodnak, mintha ez a görcsösség létfontosságú lenne, mintha minden vagyonuk elúszott volna egy tszúnami-szerű világméretű katasztrófával, és emiatt nem engednék ezt a keveset a ménkűnek sem.
Nem, dehogy.
A napos napok elúsztak, de most nem bánom, egészen jól jöhet egy kis botor melankólia, befeléfordulás. Ennek is megvan a jól kiérdemelt helye a napjainkban.
Megint az őszi fordulat érvényes, az az érzésem, hogy mindenki csak a maga szekerét próbálja vonszolni, tolni, miegyéb. A másikéra oda sem néz, nincsen ideje.
Ilyen ez, veszélyesnek ígérkezik a terep, sok akadállyal, sok mindenre kellene odafigyelni.
De ez ostobaság.
Zsigeri kiengedés szükséges, az, hogy lazítsd már el magad. Mi ez a folytonos görcs, hogy a versengésben ne maradj le, kérlek szépen?
Én ezt nem értem, és talán nem is akarom. Itt élni kell, nem a versenybe beszállni.

A mai napra (ünnepileg)

2008-10-23T11:19:00.000+03:00

"One day we'll return here,/When the Belfast Child sings again/When the Belfast Child sings again" - ezek a sorok évekkel katapultálnak vissza, főleg a dallamvonala miatt, sokat hallgattuk anno, illetve amikor a 90-es évek elején megjelent a klipmánia, pl. a Super Channel adón, parabolával lehetett fogni. Utána lehet nézni, vannak párhuzamos vonások a skót és a magyar történelem között. Nem hiába teszem fel a mai napon. Harmonikus ünneplést! Ha lesz ilyen ma, de lesz remélem..."One day we'll return here"...2:15-től keményedik be igazán a szám!

Well

2008-10-22T13:00:00.000+03:00

"On must totally die to find what love is." J.K.
No comment.

Krishnamurti videók

2008-10-20T18:47:00.000+03:00

Éppen ezeket tallózom ki, amúgy a youtube-on lehet keresgélni. Mindenesetre elgondolkodtató, ahogyan a kérdésfelvetés megtörténik.

A képlet?

2008-10-18T12:14:00.000+03:00

"Kérdező: Miért vagy olyan tartózkodó?
Krishnamurti: Tudjátok, kivételes dolog, ha az ember névtelen lehet - ha nem híres, nem nagy ember, nem túlzottan tanult valaki, és nem is hatalmas reformer vagy forradalmár, csak egyszerűen egy senki. S ha valaki tényleg így érzi ezt, akkor kicsit visszahúzodóvá válik, ha hirtelen sok kíváncsi ember veszi körül. Ez minden." Jiddu Krishnamurti

Mi lesz Kunderával?

2008-10-16T16:55:00.000+03:00

A Kundera-féle történet amivel a napokban kedveskedett a világsajtó egy kissé elborítja az elmémet, valamilyen nem várt irányba indulok el okfejtéseimet felülvizsgálandó. Nem olvastam el mindent tőle, de nagyrészét talán igen.
Nem tud az agyamba férni, hogy kollaboráns lett volna, vagy esetleg valakit besúgott volna. Egyszerűen nem fér a fejembe, az elmém engedetlenkedik. Az a nagy gyanúm, hogy vannak olyanok akik mindenáron besároznának majd mindenkit ha lehetőségük kínálkozik ezt megcselekedni.
Ha hívő lennék, akkor azt mondanám, hogy az Ördög műve, és fáradhatatlanságában ezt cselekszi.
De nem vagyok. Igy tehát azt mondom, hogy az emberi természet a legaljasabb mélységekre is képes, ha frusztrálva érzi magát, és ha azt látja, hogy vannak valakik akik valamit elértek az életben. Ez ilyen, és nem tudom, hogy egyáltalán érdemes ezen töprengeni.
Ha az ember továbbra is napi teendőit végzi, avagy teszi a dolgát, akkor az rendjén lenne.
Természetesen rettenetesen szomorú ha a vérengzők elindulnak.
De sajnos benne van a pakliban. Ezt be kell látni.
Ilyen napok vannak mostanában, és én is naponta csalódok emberekben. Valószínűleg bennem is csalódnak egypáran, aminek nem örülök egyrészt.
Másrészt annak örülök, hogy olyanok csalódnak bennem, akik azt hiszik, hogy máris megadtam magam.
Ami nem öl meg, az megerősít, ahogyan a jó öreg Nietzsche mondaná.

Remember Zappa

2008-10-16T16:06:00.000+03:00

Remember Zappa

Frank Zappa vagy a királyok királya a rocktörténetben, vagy egy külön kasztbeli, merthogy nem nagyon hasonlít a többiekhez, és ez majdnem biztos.

Az egyik fontos megjegyzés e téren a hatalmas hagyatéka lenne, amivel érdemben megbirkózni ember legyen a talpán ki megpróbálná. És amikor ezt kijelenti valaki, akkor szembe kell nézzen a tényekkel. Hatalmas a diszkográfia: 75 album az élete során, amiből 57 nagyalbum és 18 posztumusz megjelent albumok. Hogyan is lehetne kezdeni egy ilyen kalibernek a jellemzését?

A zenei karakter

A zenéjének megfejtése nem kis odafigyelést igényel. A szövegek általában szervesen illeszkednek bele a zenei korpuszba. És ez nem is lehet másként, hiszen a mondanivaló, ami a jelenkori rock- és popkultúrában igenis kívánnivalót hagy maga után olykor, nála egyenesen ékelődik az egészbe. És amikor egészet mondok, akkor ténylegesen ezt kell érteni.

Az igazi Egész az ami motiválja Zappa zenéjét. Biztosan vannak olyanok, akik a szubkultúra égisze alá szeretnék söpörni a művészetét. Zappa nemcsak a rock fejebúbját simogatta meg bájosan, hanem a kortárs zenével is kacérkodott. Mágneses-szalag kísérletei és az akusztikus lehetőségek legújabb vívmányai egyike a próbálkozásainak.

Nyughatatlan művész volt, aki harcosnak is derekasan bevált, sosem állt meg, hogy a babérjait vegye szemügyre. Ezt állítom magamnak is egyúttal – nevetek – , de egy hatalmas zenei hagyatékot nem lehet összehordani, ha csak a nárcizmus berkeiben cserkészünk. És máris itt az egyik lényegi motívum.

Nárcizmus és feltétlen lázadás?

Az ami a nyugati kultúra válságát egyre inkább fémjelzi és jellemzi, az az alkotók és hallgatók egóinak a simogatása. Ebbe Zappa keményen belegázolt, és úgy gondolta, hogy megteremti a saját világát és rendszerét. Nem biztos, hogy ha úgy jellemezzük őt mint egy feltétlen lázadót, akkor máris igazunk lenne. Természetesen ez is benne van a pakliban, és azt is kell néznünk, hogy milyen lehetőségek kínálkoznak a zenében akkor amikor ő elkezdi a pályafutását.

Továbbá nagyon fontos, hogy bizonyos történelmi kontextusba helyezzük a művészetét, hiszen nem egyszer esett meg, hogy politikai magatartásformát öltött magára. Emiatt sokszor kényelmetlen is volt. De ellenhatásként a táborát is gyarapította ily módon, hiszen mindig akadtak olyanok, akik nem álltak be a közélet kényelmes vágányaiba, és az életet nem úgy szemlélték mint a többség. És ez a szociálpszichológiai mozgás még akkor is előjött amikor valaminek a kitiltása és elnyomása egy újabb trendet indított el. És ekképpen nyerte meg Zappa a játszmát, ekkor érkezett be a képbe.

A kultúrkritikai megközelítés csak akkor érvényes, ha tényleg a mélybe nézünk, és összefüggésében vizsgáljuk meg munkásságát. A szövegek egyáltalán nem mellékesek, a zenei hatás pedig mindenekfölött álló, hiszen a rock hatásaitól, a jazzen keresztül, egészen a kortárs zenei betétekig minden megtalálható a hagyatékban. Említésképpen emlékeztessünk pl. a mágneses-szalag kísérleteire.

A kezdeti évek

A kezdetekben R&B albumokat gyűjtött, és egész élete során megtartotta. Főleg a sajátos hangzásviláguk miatt szerette ezeket. Aztán olyan különlegesebb zeneszerzők kezdtek lenni hatással rá mint Edgard Varese, Igor Stravinsky és Anton Webern, majd a modern jazz is érdeklődésének szegmensébe került. A saját etnikai keveredése (hiszen apai ágon görög és libanoni vér csörgedezett ereiben, anyai ágon pedig olasz és francia ágak találhatók) miatt és a szociális keveredés Los Angeles környékén az outsider art rajongójává és gyakorlójává tette.

A politikai menü tálalása

Amit nem olyan könnyű a jelen esetben elemezni, hiszen Zappának a heroikus jelenléte, egy kis túlzással talán, de magát a megtestesült ellenállót hozza. Olyan rocker volt ő, akinek sikerült szegecsek és bőrszerkó nélkül a mindenkori hatalmat kihívnia maga ellen. Nem kellett különcködni az imídzsében, hiszen maga a megjelenés már egy kényelmetlen démon képét sugallja, de ugyanakkor mélységesen humánus beállítódásában is jelentkezik. Gondoljuk meg azt, hogy számtalan alkalommal szólalt fel a szólásszabadság kérdéskörében, amikor sokan elnémultak. És ez az előadásain és showjain is megérződött.

Válogatott diszkográfia

A Hot Rats 1969-ből, mely javarészt instrumentális darabokból áll. A darabok hangszerelése jazzes beütésekkel tarkított, olyan finom hangtechnikai ötvözéssel, ami kevés rock albumra jellemző.

200 Motels 1971-ből, ami egyaránt filmformátumban és soundtrack-formátumban is megjelent, az utóbbi két albumban. A filmben a londoni Royal Philharmonic Orchestra is megjelenik, Zappa Mothers of Invention zenekara mellett.

Csemegének számít az 1984-es Boulez Conducts Zappa: The Perfect Stranger c.albuma, amelyben megszólal a Pierre Boulez által vezényelt Ensemble InterContemporain kortárs zenekar, mely kortárs komolyzenei produkciókra szakosodott.

Janinak újabb kísérlet

2008-10-15T10:43:00.000+03:00

Ha ez sem jön be, akkor kitépem az összes hajszálamat, Jani! Ugyanakkor dedikáció a barátaimnak is, hiszen ebben a zenében (ahol fellelhető a keleti világnak a hangja), tisztaságot érzek, ezt ajánlom tovább!

Czakó Gábor könyvkritika

2008-10-14T17:11:00.000+03:00

Ez a szöveget visszadobta anno A Hét szerkesztősége. Természetesen azért is, mert nem volt elég baloldali. Tartogattam, most pedig közzéteszem.

Kritika-könyvfigyelő

(Czakó Gábor: Beavatás/Az eldobható Föld, Boldog Salamon Kör Budapest, 2002., 313.o.)

Hulladékvilág, a mi örökségünk

Alapgondolatok

Czakó Gábor műve gyomorremegtető mű – kis túlzással talán –, azt is mondhatnánk, hogy mindjárt gondolkodásra serkentő, és valamilyen alapállásra rámozdító. Hiszen az emberi alapállásokról/ból próbál ízelítőt adni. Azokból, amelyekből tulajdonképpen oly nagy hiányt szenvedünk a mai zaklatott korunkban, kissé pontosítva: ínséges korunkban. És jó szó, hogy ínség, hiszen elvileg a globalizált struktúrák mindent megadnak a fogyasztói belátású és beállítódású embernek, látszólag a felvilágosodás embereszményei következtében és után, és főleg a tömeges indusztrializálódás után. Hiszen egyéb sem kell csak választani. Igen ám, de ennek a választásnak egyrészt szofisztikai rejtelmei vannak, hiszen a társadalmak beállítódásai alapján a modern választási metodológiák, és főleg az a látszat, hogy a kortárs ember választhat, valamilyen teljesen más jelenségnek az okozata. Főleg a reklámiparnak. Ezt már sokan megírták, nem különösebben figyelmet keltő. A csúsztatás ott kezdődik, hogy a reklám felbújtatásában, abban az aktusában, hogy látszólag szabad választmányában rendelkezik az ember az élete fölött, ez így ebben a megközelítésben nem állja a helyét. Mert a reklám a rábeszélés művészete. És a mellébeszélésé is egyben.

És itt jön Czakó kötetének a következő beütése. Tudniillik, hogy a modernitás elveszíti a szavak helyes használatának a módszertanát és vezérlőelvét, és valahol kisiklik – talán még a történelem hajnalán! – a Szavak viszonyulása az emberhez. Valahol valaki arra gondolt, hogy megtéveszti az embereket, hogy másképpen gondolkodjanak alapdolgokról. Ezek az alapdolgok egy normális emberi életben az alkotáshoz fűződnek, a szerelemhez, a szeretethez és még sorolhatnánk. Vagyis röviden értékekhez.

Ebben a megvilágításban egy kultúrantropológiai hozadék bújik/bújhat meg, hiszen azt a tézist feszegeti, miszerint az emberiségnek volt – és amit elveszített bizony! – egy aranykora. Ezt az ’Aranykort’ a harmónia jellemezte leginkább és a mérték. Irodalmi utalásai Hamvas Bélánál jócskán megtalálhatók, ő például sokat utal René Guénon francia gondolkodóra, és mellesleg Julius Evola olasz ’tradicionalista filozófus’ is benne lenne a pácban. Julius Evolaval lenne egy kis baj, mert ő a Mussolini korának nagy haszonélvezője, ezért ezen tradicionalitás, illetve a tradicionális filozófiák műértője mintegy megfürdik a jobboldali és főképpen fasisztoid típusú és jellegű ideológiákban, úgyhogy az ő nevét egyelőre lehet ejteni. (Állítólag Mircea Eliade egyszer meglátogatta a lakásában, Rómában, a második világháború idején, de ez nem tartozik szorosan a tárgyhoz...)

Az elértéktelenedés és az értékek

Teljesen mindegy hogyan közelítünk a problémához, hiszen akinek van egy kis sütnivalója az érzi, hogy korunk szimultaneitása, illetve annak az érzékeltetése, hogy mindezt birtokolja és kontroll alatt tartja, annak rá kell jönnie, hogy egy kis problémával küszködik. Mert a Modernitás ( és szándékosan hagyhatjuk el a Posztmodern terminológiát, mert nem sokat jelent újabban ) alól kisiklik a talaj, pontosabban ezért az értékvesztés miatt. Ott ahol nem becsülik meg a kultúrát, ott kezdődik a Gazdaságkor (Czakó megnevezése és terminológiája szerint). A Gazdaságkor elértéktelenedését így jellemzi: ”A mai, globalizált világgazdaság sokszorosan összeszőtt értékrendszere azt jelenti, hogy jók és gonoszok egy tálból cseresznyézünk. Valamennyien megmártózunk a rendszerbe épített cinizmusban, Hamvas szavával az életrend aljasságában, amikor elfogadjuk Gazdaságkor játékszabályait, és élvezzük a pillanatnyi előnyöket.”(kiem. tőlem.D.J.)(135.o.)

A pillanatnyi előnyökről nem kell sokat regélni. Olyankor, amikor a média tele van mindenféle hányaveti sztárriporterrel, popcsillaggal, akik a felületességet és a látszatot képviselik, csakis azért, hogy pillanatnyi előnyben részesüljenek – ahogyan Czakó jól látja –, vagyis a carpe diem teljes félreértelmezésén fáradoznak –ami természetesen a mai napnak a megélését és meglovagolását jelenti–, és amiben nincsen semmi rossz, csak éppen ne az elértéktelenedés beemelésével tennék ezt. Mert a jelenkor jelszava lehetne a látszat, és a mély emberi struktúrákra való rákérdezéseknek az elódázása. Mert azok – elvileg – a Gazdaságkor gyorsröptű válaszának értelmében nem hoznak pénzt a házhoz.

Gondoljunk csak a minap lezajlott Oscar–díjkiosztásokra. Nem mintha valakinek valamilyen baja lenne mindazzal, amit az Álomgyár/Hollywood legyárt a közönséges halandóknak, mert elvileg jogában áll ezt cselekedni, és ’eladni az illúziókat’ azoknak akiknek az élete nem sokat ér önmaguk szemében, de egy-két megjegyzés erejéig álljunk meg egy pillanatra. Tudva lévő, hogy eleve a megrostált forgatókönyvekkel dolgoznak. Egyrészt. Mert ha nincs elég néző, akkor nem éri meg. „No money” – mondja Frank, a fiktív producer. És akkor a rendező kereshet egy újabb helyet magának. Vagy ha nem játszhatnak benne ismert színészek, akkor megint deficites a vállalkozás. Mert az idolumok azok kellenek. A ’felnövekvő generációknak’.

A korrupció

Nem egy új téma, régi akár az emberiség. A kultúrantropológiai kérdésfelvetésben a korrupció kérdése egészen az idők keletkezéséig és a Teremtésig nyúlik vissza. Vagyis Ádámig és Éváig, és Káinig és Ábelig. Tulajdonképpen a korrupció romlást jelent eredeti megközelítésében: „A korrupció eredeti értelme romlás. Valami ami eddig jó volt és hibátlan, bomlani, mállani és pusztulni kezdett. Kézenfekvőnek látszik a kérdés, hogy külső okokból korrupt-e valaki vagy valami, netán mélyebbről, a létéből ered a baj?”(158.o)

A belső vívódások szerint jön létre a korrupció, abban a megközelítésben miszerint valaki (egyén, egyed) nem tud úrrá lenni magán, és nem tudja követni az alapnormákat, az alapértékeket. Az alapértékek a fenti fölvázolás szerint egyszerűek, hiszen csak egy kis ’introspekció’ szükséges annak, aki ezt el szeretné végezni magán, és mindjárt meg is találja a válaszokat. Hiszen az alapértékek a Teremtés vezérlőelve szerint a priori benne lennének az emberben. Tehát adottak. Eleve mindenkiben benne vannak. Ami a bökkenő – és ez az egész fejleménynek a kulcsa –, hogy ezt hogyan fejleszti ki magában az egyén. Hogyan kérdez rá magára. Ebben a megfoghatóságban rejlik mindennek a titka. Tehát a titok bennünk van. Ez ilyen egyszerű, mégha sommás is a megállapítás.

A terror a világban

Egy érdekes bejegyzésre is figyelhetünk hirtelenjében.

„Vicc, hogy szabadelvűnek nevezik magukat véleménymonopóliumra törekvő pártok, szociáldemokratának a nagytőkések érdekképviseletei, kereszténynek a civakodók, nemzetinek az öngyűlölők. Ha a hatalomról van szó az eszméket emlegetni botrány és provokáció. A politikai közbeszéd legforróbb szava a zsidó, Kőbányai Jánosnak, a Múlt és Jövő szerkesztőjének szavával: a zsidó kártya, ami a legnagyobb adu, mert az antiszemitát a világcivilizációból ki lehet rekeszteni. Kőbányai szerint egy hatalmi csoportosulás kezében a döntés: „Hogy ki az antiszemita azt mi mondjuk meg, azért, és akkor, amikor mi akarjuk.” (Kortárs 2001/9. 100.old.) Európa eltaszította kebléről Ausztriát, mert ott a választók nacionalista pártot juttattak kormányra. Majd átölelte Szerbiát, holott az ottani választások soviniszta győzteseihez képest Jörg Haider kozmopolita ministránsgyerek. Amerika az őt ért szeptember 11-i terrortámadásra ugyanolyan terrorral válaszolt, hadüzenet nélkül támadva meg Afganisztánt. Közben angyalnak nyilvánította magát, ellenfeleit sátánnak, miáltal minden zavaroszlató szándékot csírájában elfojtott.”(13.o)

Egy kicsit álljunk meg a szeptember 11-i terrortámadás előföltételezésénél. Tulajdonképpen itt logikai csapdák egy külön sorával állnánk szemben. Ami a következő: az ikertornyokat megtámadják szeptember 11-én, ezért támadásba lendül az EÁ – vagyis ez a posteriori, és rögtön a támadás, és ennek tapasztalata után –, ugyanakkor a priori mellőz egy olyan nemzetközi konvenciót és megegyezést, miszerint senkit és semmi körülmény között nem lehet megtámadni, előzetes és bejelentett hadüzenet nélkül. Hiszen akkor megsérti azt az alapattribútumot, ami a nemzetközi hadviselési jogokban leledzik – és amelynek van egy valamilyen étosza és morálja, hiszen keresztény szellemben dolgoztatott ki, vagy többé kevésbé –, tehát valójában úgy cselekszik, mintha teljesen jogosan válaszolna az őt ért sérelmekre. És ezt a totális introspekció jegyében teszi, abban a tudatban, hogy ő úgy cselekszik ahogyan éppen kellene, az „In God we trust” imperativisztikus töltetében. Vagy nem így lenne? Hol rejtőznek a modernitás logikus- és erkölcsrendszerei, avagy a Max Weber–i protestáns etika alapjellegzetességei? Miről beszélünk egyáltalán? Miért lesz az egész fenoménből – ahogyan Czakó jól megvilágítja -, hogy az egész jelenség lefokozódik egy vallási képre, és egy ikonisztikus kétdimenzionáltságra, egy olyan dualisztikus világra, miszerint a rossz és a jó harcának vagyunk a tanúi, ahol a KERESZTÉNY ISTEN áll szemben az ISZLÁMOK ISTENÉVEL. Miért ez a sematikus elképzelés? Honnan ered, és miből táplálkozik?

A magyar kérdés

Ez egy nagyon kényes ügy a jelenkori viszonyok között, ha úgy gondoljuk, hogy kényes az ügy. Mert azt talán elmondhatnánk, hogy van-e vagy nincs Magyarországnak jövője (ezt mind nagy léptékben, mind pedig kicsiben, vagyis a széles magyarság ill. az anyaországi szerint), mert jön a globalizáció, és az EU, és a magyaroknak bent kell lenni. És jó lenne, ha mindenki bent lenne. Még Románia is. Természetesen. És éppen ezért pedig a nacionalista diskurzusnak nincsen helye, vagy legalábbis úgy teszünk. Czakó rákérdez egy pár helyen – és kultúrreflexióval dogozik –, vagyis, hogy kik azok akik tettek valamit a magyarság kulturális felemelkedéséért, és nem utolsósorban a helyes magyar erkölcsi beállítódásért (lásd Az elit és a gondolatrendőrség alfejezetet, 85.o) . Czakó úgy gondolja – vagy legalábbis szuggerálja – , hogy egy adott értelemben a „nemzeti értékeket” más megvilágításba helyezi a globalizáció, vagy esetleg az eukonformálódás. Hiszen – és nehéz dönteni, hogy logikailag helytálló-e –, de a nagy jellegű struktúrák általában gazdasági vezérlőelvűek, vagyis a nagy rendszereket per definitio a tőkemozgatás jellemzi, és ebben is lelik meg értelmüket a modernitásban; ergo az a lényeg, hogy az emberi dimenzióknak minden más összetevője háttérbe szorul. Például a kultúra. Amit Czakó nagyon sajnál. És lehet, hogy igaza van, mert rettenetesen bonyolult kérdés, annak az eldöntése, hogy mi az életünk –és mindenkinek külön-külön - legfontosabb értéke. Vagyis, hogy legyen könyvünk, vagy esetleg „Merdzsónk”, noha ez így kissé sarkított bemutatás. De sokszor pontosan ilyen jellegű polarizációval találkozunk az életben. És az ÚJ VILÁG (v.ö. Aldous Huxley Szép új világával) mégis ekként nyilvánítja ki foga fehérjét. Fej vagy írás. Legyen egy mindenki elégedettségével telített világ ( vagyis elhülyült ), avagy olyan értékhierarchiára épülő rend, ami az ember belső lényegéből fakad.

De mi az ember belső lényege?- tehetjük fel a tízpontos kérdést. Itt meg kellene határozni az „objektív világ által táplált igényeket”, miszerint az ember lényege egy alkalmazkodás a szűkebb és tágabb környezetéhez (lásd. szociáldarwinizmus?), ugyanakkor például az államhoz is, vagyis az etatista elmélet szerint az egyén és a személy igenis fogja be a pofáját (eufémebb változat szerint a szájacskáját), és csinálja azt, amit mondanak neki. Természetesen mindig azok beszélnek, akik hatalmon vannak(!). De ebből egy ugrással máris az anarchiánál lennénk, és pont ezt szeretnénk elkerülni. Hol rejtőzik az a határ miszerint az egyén megtartja függetlenségét, ugyanakkor megmaradnak az individuum jellegzetességei is, és persze nem történnek „világégések”? A 19. századi romantikus filozófia válasza kézenfekvő, ugyanis az egyéniség győzelmét hirdeti (v.ö.Nietzsche gondolataival). A 20. század egyes irányzatai pontosan e két szálat próbálják kibékíteni – vagyis a személy és a hatalmon levő struktúra összegubancolt princípiumait. Hol legyen a rend és kibékülés e két pólus között? Legyenek hatalmas struktúrák, de az ember se törpüljön el. Hol? És meddig?

Összegzés

Ha nem is állítanánk esetleg azt, hogy a Czakó könyv értékes – de ugyanakkor állíthatjuk nyugodtan–, éppen azt kimondhatjuk, hogy a témák sokszínűsége amit felvet, az nem akármilyen műveltségre vall, pontosan a problematizálás finomsága miatt. Találkozik itt egy olyan értékpozitivizmus, amelyik az elmúlt század félbemaradt kérdéseit próbálja összefoglani, és amelyek éppolyan ősrégiek akár az emberiség. Vagyis alapkérdésekkel és alapállásokal foglalkozik. Erre lehetne azt mondani, hogy egy kis eklekticizmus keveredett akár az opusba, mert az analitikus verseny, amit a tudomány inokulál és gerjeszt magában, és amely mindenkit magával sodor újabban ( pontosan a modernitás szakosodása következtében, ami embertelen arcot ölt magára ha akarjuk, ha nem), ez bizony nem enged meg olyan metafizikai kérdéseket, amelyeket éppen Czakó vet fel az irományában. És ő tudja, hogy ezeket a kérdéseket és problémaköröket nem ő vetette föl elsőíziben, hanem ezek ősrégi kérdések, és vének is.

Akár a Föld, ha egy kissé belekalkuláljuk a jól ismert nóta parafrázisát a végszóba. Amely ne legyen eldobható.

Amikor pofátlanul vigyorognak valahol máshol

2008-10-14T16:29:00.000+03:00

Enyhén frusztráló amikor a trófikus lánc legalján érzi magát az ember, nem mintha ténylegesen valahol ott lennénk, de azért a multik kiakasztanak. Már egy jó ideje lóg nekem bizonyos összeggel az egyik osztrák multinak a romániai kirendeltsége, és nem tudok lépni ezen a szinten. Azért szemtelenek, mert mindig úgy érzik, hogy a kezükben van a gyeplő, és úgy diktálják a tempót ahogyan az nekik éppen tetszik.
Valaki próbáljon nem megfelelni nekik...
A hierarchikus berendeződések sok helyütt modellezve voltak, amelyikre tisztán emlékszem, és amelyik ebben az esetben beugrott, az J. Heller Valami történt c. regényében jelenik meg. Egy hatalmas bürokratikus rendszer a maga őrületével, a fel s alá futkosó kis katonáival, hogy mindenki legyen a helyén.
Kérem tisztelettel, az ilyesmit a magamfajta ember egyre kevésbé tűri, valójában rettenetesen unja. Ilyenkor az szokott bekövetkezni - a saját elmém működését ismervén - , hogy megoldásokon kezdek gondolkodni, ami a beállt helyzetet felcserélheti egy másikkal.
Általában az szokott lenni, hogy akik fent vannak rettenetesen biztonságban érzik magukat.
Igen ám, de az élet ennél azért szövevényesebb. És a történelem jóval több példát szolgáltatott már arra vonatkozóan, hogy a jelenségek felpöröghetnek.
Nem tudom, hogy mi a teendő. De ha pofátlanul is ezt a helyzetet tartják fönt, akkor lépni fogok, méghozzá radikálisan.
Ennek a fele sem tréfa.

A kultmenedzsment-kérdések aktiválódnak

2008-10-13T11:20:00.000+03:00

Jó lenne ha meg lehetne azt is oldani ebben a kis országban, hogy miként is működik a kultmenedzsment. Mert úgy látom, hogy nagyon sántít valamiért ez az egész hercehurca. Egyrészt ott vannak az irtó gyenge szakemberek, akik vagy nincsenek jól felkészítve (nem részesültek megfelelő és specializált oktatásban), vagy nem érdekli őket ez a része a jelenségnek. Illetve van egy olyan alesete is a ennek a témakörnek, hogy valamennyire érdekli őket az egész történet, mert valamilyen belső motivációból fakadóan szeretnének érdembeli produktumokat összehozni, csak éppen a gazdasági szektorral nem tudnak zöld ágra vergődni.
Mert úgy tűnik, hogy jóban kell(ene) lenni a Gazdasági Démonnal.
Ha nem ezt tesszük, akkor márpedig elesünk egy sor szponzorizálástól, mecenatúrától, és még sorolhatnám.
Kik lennének azok akik hivatottak, hogy ezt a részét a munkának elvállalják? Mert az tény, ahogyan utazgatok időnként kis Erdélyországunkban, hogy sokan szeretnének művészek lenni, és ez rendjén is lenne, de azt már nem tudják, hogy minden megnyilvánulásuk pénzbe kerül. Azaz költségek lennének a horizonton.
Egy rakás elszámolás.
Telefonálások, netvadászat, minden a csoda.
Én ezt azért tudom, mert a saját bőrömön is tapasztaltam, hiszen egy adott periódusában az életemnek a Kolozsvári Nemzeti Színháznál (Tompa Miklós Társulat) dolgoztam, közönségszervezőként. Lehet, hogy nem a leghatékonyabban végeztem a munkámat, hiszen mindig lehet jobban is, de egy-két dolgot azért megfogalmaztam magamnak már annak idején. És azóta ezt a jelenséget árgus szemekkel figyelem.
Szerintem Erdélyben nincsen kultmenedzsment.
Nincsenek olyanok, hogy profi kulturális menedzserek, vagy szervezők.
Ez olyan mint azok az autószerelők, akik úgy-ahogy megtanulnak egyet s mást az autókról és elkezdik magánszorgalomból bütykölni a járgányokat, 'majd lesz valami' alapon. És aztán elkezdenek feketézni, hogy megéljenek ebből a a kis tudásukból.

Jó lenne valamilyen fórumot összehozni, ahol hasonló helyzetben lubickoló kis halak összeröffennének, hátha valami okosat kihozhatnánk magunkból. És bizonyos tapasztalatcserére is sor kerülhetne. És ezt csakis magánkezdeményezésekként képzelném el, nehogy valaki azt gondolja, hogy ebbe is bele kell szólnia az Rmdsz-nek, vagy netalán az államnak. Akkor már minden el van cseszve, mondom én!!!